Tartalom: Senki sem érhet fel Daemon Blackhez.
Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt.
Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.
Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.
Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat.
A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.
Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket.
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják. (Könyvmolyképző)
Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt.
Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok.
Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket.
Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat.
A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza.
Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket.
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják. (Könyvmolyképző)
Vélemény: Többektől is hallottam már, hogy alighanem ez az eddigi legjobb rész az egész sorozatban. Eleinte szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, mert eddig mindkét kötetet nagyon szerettem, más-más okokból kifolyólag, így eléggé nehezemre esett elképzelni, hogy Armentrout képes lesz még magasabbra tenni a mércét egyetlen szérián belül. Most, végigolvasva... Azt hiszem, kezdhetek meaculpázni, amiért kételkedtem benne.
Mert ez a kötet tényleg fergetegesen sikerült. Kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, mint annak idején, amikor először vettem a kezembe a Forbiddent. Akkoriban érettségiztem, és ahelyett, hogy a tételek felett görnyedtem volna, azt a könyvet olvastam. Most az utolsó uvm-ra kellett volna maximálisan koncentrálnom, erre folyton azon kaptam magam, hogy kedvem lett volna kikapcsolni az agyam, elfelejtkezni az egyetemről és minden másról is, s csak az Opalt olvasni. Persze, ez csak a vizsga után valósult meg... És akkor sem olyan gyorsasággal, mint szerettem volna, de ez egy egészen más történet.
A hangulat még mindig remekül illeszkedik a cselekményhez. Ez a kötet már nem annyira vidám, inkább komor, kissé borús hangulata van - mintha alkalmazkodna az éppen aktuális időjáráshoz -, de azért lépten-nyomon a humor is tetten érhető benne, amiről szokás szerint Katy és Daemon gondoskodik. A kapcsolatuk egyre mélyebbé válik, újra és újra szembesülhetünk vele, hogy milyen sokat jelentenek egymásnak. Most sem maradhattak el a romantikus részek, de ezúttal is igaz az, hogy nem zavaró. Armentrout épp annyit tesz bele, amennyire szükség van, nem akar túlzásokba esni, és ezt nagyon szeretem benne.
Már többször megénekeltem, hogy én igazából nem Daemont szeretem a legjobban az ikerfiúk közül, hanem sokkal inkább Dawsont, aki tényleg olyan, mint egy ifjú Rómeó. Azaz, inkább csak volt. Mindaz, amin a DOD és a Daedalus "jóvoltából" át kellett mennie, igenis, kihatott a karakterére. Nem arról van szó, mint a legtöbb ifjúsági regényben, ahol egy esemény traumatizáló hatását egy, vagy jobb esetben két oldalban lerendezik, majd az adott karakter úgy viselkedik a továbbiakban, mintha mi sem történt volna. Dawsonból sugárzik a fájdalom és az elveszettség. Néha akadnak ugyan pillanatai, amikor szinte olyan, mint amilyennek a testvérei emlékeztek rá, de az esetek kilencven százalékában egy introvertált, a helyét egyáltalán nem találó valakiről van szó... Aki - pici spoiler - szeret embereket berúgni a csukott ablakodon, ha olyanja van, és később se nagyon gondolkozik el azon, hogy ezt talán nem így kellett volna.
Dee pedig remekül hozza a lányt, aki elvesztette a nagy őt, és ezért mindentől és mindenkitől elfordul, aki kapcsolatba hozható a fiú halálával. Ez persze teljesen érthető, de nem bírtam, hogy a regény majdnem végéig folyamatosan éreztette Katyvel, hogy mennyire neheztel rá a történtek miatt. Én a helyében inkább fogtam volna a valódi felelőst, és kivertem volna belőle a szuszt, és nagy ívben tettem volna rá, hogy a többieknek szükségük lehet rá egy adott ponton. Önző lennék? Biztosan.
A cselekmény, úristen! Annyira magával ragadott, hogy az valami hihetetlen. Bár az Onyxban akadtak részek, amiket picit unalmasnak találtam, itt valósággal faltam a betűket, valahányszor alkalmam nyílt rá. Ezen a téren érezhető leginkább az eddigiek felülmúlása, amiről a kritika elején beszéltem Armentrout kapcsán. Izgalmas és kiszámíthatatlan. Ez olyannyira igaz, hogy az utolsó fejezetnél szabályosan tűkön ülve vártam, hogy mi lesz. És, hogy azt kaptam-e, amit vártam? Igen, sőt, sokkal többet. Olyan szívszorító, mégis megható, ám egyes pontjain abszolút megdöbbentő vége van, hogy kedvem lett volna kiabálni egy sort az írónővel, hogy ezt most miért kellett?! De igazából ezzel együtt is csak imádni tudom, és már alig várom, hogy augusztus végén jöjjön a folytatás.
Dee pedig remekül hozza a lányt, aki elvesztette a nagy őt, és ezért mindentől és mindenkitől elfordul, aki kapcsolatba hozható a fiú halálával. Ez persze teljesen érthető, de nem bírtam, hogy a regény majdnem végéig folyamatosan éreztette Katyvel, hogy mennyire neheztel rá a történtek miatt. Én a helyében inkább fogtam volna a valódi felelőst, és kivertem volna belőle a szuszt, és nagy ívben tettem volna rá, hogy a többieknek szükségük lehet rá egy adott ponton. Önző lennék? Biztosan.
A cselekmény, úristen! Annyira magával ragadott, hogy az valami hihetetlen. Bár az Onyxban akadtak részek, amiket picit unalmasnak találtam, itt valósággal faltam a betűket, valahányszor alkalmam nyílt rá. Ezen a téren érezhető leginkább az eddigiek felülmúlása, amiről a kritika elején beszéltem Armentrout kapcsán. Izgalmas és kiszámíthatatlan. Ez olyannyira igaz, hogy az utolsó fejezetnél szabályosan tűkön ülve vártam, hogy mi lesz. És, hogy azt kaptam-e, amit vártam? Igen, sőt, sokkal többet. Olyan szívszorító, mégis megható, ám egyes pontjain abszolút megdöbbentő vége van, hogy kedvem lett volna kiabálni egy sort az írónővel, hogy ezt most miért kellett?! De igazából ezzel együtt is csak imádni tudom, és már alig várom, hogy augusztus végén jöjjön a folytatás.
Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Dawson
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 20/10
Alapok:
Nyelv: magyar
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadta: Entangled Teen
Év: 2014
Oldalszám: 452
Sorozat: Lux (#3)
