Jennifer L. Armentrout: Ónix

Miért: Toffy-tól kaptam kölcsön.

Tartalom: Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…

Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.

De nem ez a legnagyobb problémánk.

A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.

És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.
Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak? Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el? És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat… (Könyvmolyképző)

Vélemény: Nem is tudom, mivel kellene kezdenem ezt a kritikát. Talán azzal, hogy ugyanúgy imádtam, mint annak idején az első részt, bár, be kell vallanom, azért ebben már akadt egy-két dolog, amit minden jóindulatom ellenére, hajlamos voltam kifogásolni. De, először a pozitívumokról néhány szót.

Az egyik dolog, ami nagyon tetszett, az az, hogy ez a rész közvetlenül az Obsidian után játszódik. Nincs meg az a szokásos néhány hetes, esetleg hónapos kiesés, mint a legtöbb folytatás esetén, amikor az író pár oldalban összefoglalja, mi történt a köztes időszakban. Armentrout esetében alig néhány nap telik el, és nem kell hozzá nagy lángelmének lenni, hogy az ember pontosan tudja, mi is történt az előző részben. Persze, lehet, hogy valakinek ez zavaró lesz, hiszen a megjelenések között mindig több idő szokott eltelni, de ettől függetlenül, nekem kimondottan tetszett ez a fajta folytatási technika. 

Katy és Daemon változatlanul remek párost alkotnak, de be kell vallanom, hogy a fiú viselkedését több ponton is kimondottan szánalmasnak, sőt, egyenesen idegesítőnek éreztem. Először is, folyamatosan azt hangoztatja, hogy mennyire oda meg vissza van Katy-ért, aki persze mindezt csak a gyógyítás által létrehozott köteléknek tudja be. Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra ez pontosan olyan hatást keltett, mintha Daemon szabályosan kifordult volna önmagából. Hozzá egyszerűen nem illik ez az "ajándékokkal-halmozom-el-életem-szerelmét" - stílus, mert abszolút karakteridegen. Ez Dawson stílusa inkább, és kész. Róla még el is hinném, ha ilyeneket csinálna, de a testvéréről elég nehezen. A másik dolog, ami szerintem kimondottan bénára sikerült, az Daemon viszonya a közte, Katy, és az újonnan behozott srác, Blake között kialakult szerelmi háromszöghöz. Túl azon, hogy ha oldalanként legalább kétszer nem mondja el, mennyire nem bírja a másikat, még úgy is tesz, mintha nem bírná megjegyezni annak nevét. Ez az elején kimondottan vicces, de a huszonötödik alkalommal már csak egy kényszeredett mosolyra futotta tőlem. De ettől függetlenül, még mindig bírom Daemont, csak most, ebben a részben kicsit sok volt belőle ez a hősszerelmes-viselkedés. Értem én, hogy ő csak védeni akarja Katy-t, ami egy nagyon szép, és nemes gesztus a részéről, de legtöbbször átmegy azon a bizonyos határon. Biztosan lesz olyan, akinek ez a része tetszeni fog, de én nem estem hanyatt tőle.
Ebben a részben Dee nem sokat szerepel, ugyan, de amit igen, azt őszintén szólva, teljesen feleslegesnek éreztem. Az esetek kilencven százalékában mást sem csinál, mint a pasijával smárol, majd azon pampog fél percig, hogy Katynek nincs elég ideje rá, a következő pillanatban meg megint úgy kéne kirángatni a pasi szájából, ha mondani akarnál neki valamit. Szerintem, egy barátság nem így működik. Persze, legyen boldog, meg minden, de ha ő se tesz meg minden tőle telhetőt a kapcsolat fenntartása érdekében, akkor ne kezdjnek el paláverolni, de tényleg. 

Ami viszont hihetetlenül felhúzta ezt a könyvet az én szememben, az a DOD volt - még mindig nem néztem utána, hogy fordították magyarra, de majd bepótolom ezt a hiányosságomat -. Ritkán szoktam pártolni a negatív oldalt, ez tény, de itt kimondottan tetszett. Ebben a részben sokkal komolyabb szerephez jutnak, és a Luxenekkel kapcsolatos szándékaik is sokkal tisztábbá válnak. És, ami a legesleginkább elviszi a hátán ezt az egészet, az a kötet vége. Istenem, az milyen jó volt! Tövig rágtam a körmömet, több soron anyáztam az írónővel, hogy ez most mégis mi, de egyszerűen... Zseniális volt. Tényleg.
Aki szerette az első részt, ezt is imádni fogja - pont, mint én -, de azt javaslom, hogy a Shadowst mindenféleképpen olvassa el előtte. Úgy még érdekesebb lesz ez a rész. Komolyan. 

Kedvenc karakter(ek): Katy, Bethany
Gyűlölt karakter(ek): Blake, Will
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2013
Oldalszám: ?
Sorozat: Lux (#2)

Katie McGarry: Pushing the Limits

Miért: Előbb, vagy utóbb, érkezik a magyar megjelenés.

Tartalom: Két elveszett lélek, akiket a véletlen sodor egymás útjába. Noah és Echo egyaránt a saját démonaikkal küzdenek, miközben rá kell jönniük, hogy van, amit nem lehet elkerülni az életben. Fel kell nőniük, és elfogadni bizonyos dolgokat. De vajon el tudják-e fogadni egymást?

Vélemény: Ritkán mondok ilyet, de szerintem ez egyike a legjobb, real life témájű YA-knak, amiket eddig olvastam. Eddig a Tökéletes kémia vitte nálam a prímet ezen a téren - közvetlenül a Forbidden után, de az egy másik kategória, szerintem, függetlenül attól, hogy szintén real-life alapú - de amikor ezt elolvastam, gyakorlatilag azonnal kiütötte a nyeregből Simone Elkeles könyvét. Ugyanakkor nem akarom összehasonlítani a két regényt, hiszen mindkettőért odáig vagyok, meg vissza, szóval térjünk vissza az aktuális könyvhöz.

Egyszerűen nem találok benne hibát. A témaválasztás remek, a megvalósítás reális, végig hoz egy szintet, amiből nem ad alá.

Már a Where you are kapcsán írtam arról, hogy milyen jól fel lehet építeni, hogy a különböző cselekményszálak elkülönüljenek egymástól, ám valahogy mégis, egy ponton remekül összefűzhetőek legyenek.Itt is váltakozó szemszögből ismerhetjük meg a történetet, hol Echo, hol pedig Noah szemszögéből látva az eseményeket. Gondolom, ez valamiféle divat-hóbort lehet a YA-íróknál, hogy szeretnek mindkét fél szemszögéből írni - lehetőleg E/1-ben -. Az már más kérdés, hogy van, aki képes ezt megvalósítani, és hitelesen visszaadni, s van, aki egyáltalán nem. Szerencsére, McGarry épp az előbbi kategóriába tartozik, így Noah szempontjából is épp olyan hiteles a történet, mint Echo-éból nézve.

Azt már említenem sem kell, hogy a két karakter egymás ellentétének tetszik, legalábbis a felszínen. Mindketten nagyon komoly problémákkal küzdenek, Echo például a bátyja elvesztésével, és a ténnyel, hogy az édesanyja finoman szólva is őrült. Ezért sem mehet a közelébe. De ott van még az apja újranősülése is, aki ki mást, mint Echo egykori bébiszitterét vette feleségül, és most az első közös gyermeküket várják... És ettől a lány úgy érzi, mintha a bátyja emlékét megpróbálnák kiszorítani a családi körből. Mindez persze csak látszólagos, ám az írónő remekül vissza tudja adni, hogy milyen nehéz egy szerettünk elveszítésével megbirkózni. Ki így, ki úgy próbálja meg feldolgozni a gyászt, van, aki a munkájába menekül, mások különféle hobbikat találnak ki maguknak... Vagy egyszerűen csak hagyják, hogy maguk alá temesse őket a bánat.

Noah is részben a gyásszal küzd, ám neki igen komoly oka van rá, hogy túléljen: a két öccse nevelőszülőkhöz kerül, s a fiú kétségbeesetten küzd azért, hogy az iskola elvégzése után magához vehesse a gyerekeket, és újra egy család legyenek. Elméletileg Noah maga is nevelőszülőknél él, ám ők csak a pénz miatt csinálják, így kissé olyan, mintha neki, és fogadott testvérének Isaiahnak egyes egyedül kellene helytállnia az életben. Talán erre mondják azt, hogy ha minden kötél szakad, az ember felneveli saját magát. 

A kettejük kapcsolata a már-már szokásos módon fejlődik ki, ám van egy igen komoly előnye a többséggel szemben. Ez a szerelem egyáltalán nem az a harmonikus, rózsaszín köd, mint a legtöbb YA-könyvben. Mindkét fiatal nehezen birkózik meg azzal, hogy a másiknak is megvannak a saját problémái, és éppen ezért van az úgy, hogy nem tudja minden figyelmét a kesergő félnek szentelni, sőt, adott esetben akár önmagát helyezi előtérbe. Ami nem szép, persze, viszont reális. Hiszen mindenki életében van egy olyan pont, amikor jobb szeret önző lenni, az önfeláldozó helyett.
Ebből is egy olyan sorozat lett, amelyiknek egyes kötetei más-más szereplővel foglalkoznak, jelen esetben Noah, Beth és Isaiah kapnak külön-külök köteteket. Mivel ez az első rész baromi jól sikerült, és igen élvezetes olvasmány, reménykedem benne, hogy a folytatások is ilyen kedvesek lesznek a szívemnek.

Kedvenc karakter(ek): Noah, Echo
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Harlequin Teen
Év: 2012
Oldalszám: 392
Sorozat: Pushing the Limits (#1)

Jennifer L. Armentrout: Obsession

Miért: A Lux-szériához kapcsolódó könyv.

Tartalom: Hunter egy könyörtelen gyilkos, aki a többi Arumhoz hasonlóan élvezi a munkáját: Luxeneket öl, vagy éppenséggel bárkit, aki az útjába kerül. S ez akkor sem változik meg, amikor megismeri Serena Crosst. 

A lány eleinte el sem akarja hinni, amikor a legjobb barátnője arról próbálja meggyőzni, hogy a szenátor fia képes élő villanykörtévé változni.... Később azonban rá kell jönnie, hogy nem ez a legrosszabb, amivel meg kell birkóznia. Egyik pillanatról a máikra, egy régóta dúló háború közepén találja magát, ahol nincs jó, vagy rossz oldal. S eközben a kettejük között kibontakozó szenvedélynek sem könnyű ellenállnia.

Vélemény: Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ha valaki nem olvasta a Lux-könyveket, akkor is bátran vegye a kezébe ezt a könyvet, ha érdekli. Ahhoz, hogy megértse a történetet, nem szükséges ismerni a korábbi regényeket, igaz, ha valaki ezzel kezdi az olvasást, lesznek dolgok, amiket már jóval korábban tudni fog a világgal kapcsolatban, mint mondjuk az Obsidian elolvasása után sejtene. De ettől függetlenül, szerintem semmi akadálya, hogy valaki ezt olvassa el először.

Eleinte azt hittem, hogy bajban leszek ezzel a könyvvel, ugyanis Armentrout-ot, mint YA-író ismertem meg először, így kissé nehezemre esett elképzelni, hogy vajon milyen lesz tőle egy felnőtt-témájú regényt a kezembe venni. De azt kell mondanom, hogy abszolút pozitív csalódást okozott a számomra.

A világ felépítése megmaradt ugyanaz, amit a Lux-szériában már megszoktam, azonban az igazi csavar abban rejlett, hogy most a másik oldal szemszögéből ismerhettem meg ezt a Luxenek és Arumok között zajló perpatvart. 

Hunter ugyanis egy tipikus Arum, akinek legtöbbször csak az okoz örömet, ha egy-egy Luxent szárazra szopogathat - igen, itt érződik némi vámpír-fétis, de egyáltalán nem zavaró módon -. Ráadásul, itt végre kiderül, hogy a fajtája milyen alapon állt neki Luxeneket gyilkolni. Érdekes volt, ahogy felidéztem magamban, hogy mi volt erről az Obsidian-ban, és miként köszön vissza ugyanez Hunterék szempontjából. Ráadásul, a regényt végigolvasva rá kellett jönnöm: az, hogy valaki Luxennek születik, nem jelenti azt automatikusan, hogy ő jófiú lesz, s ugyanez fordítva: egy Arum sem feltétlen válik gonosz gyilkossá. Jó, legtöbbször igen, de azért nem mindig. Azóta én se tudom, melyik oldalra állnék szívem szerint. Talán kicsit mindkettőre, ha lehetne.

Elsőre nem kimondottan szimpatizáltam Hunterrel - holott a stílusa nagyon is tetszett, ugyanis azt hittem - ő sem lesz több, mint a DOD egyik talpnyalója, aki teszi, amit mondanak neki, aztán, miután jól végezte dolgát, megy vissza vadászni.

Kétség kívül, ez volt az eredeti terve, de aztán, minél több időt kénytelen Serena Cross társaságában tölteni, ő maga is egyre emberségesebbé válik. És ez kimondottan zavarja. Sokáig nem akar behódolni a halandó nő varázsának. Ebben a könyvben nem a férfinak kellett meghódítania a nőt, hanem inkább fordítva. Igaz, Serenának semmi különöset nem kellett tennie az ügy érdekében, mindössze önmagát adnia. Régi szlogen, tudom, de itt bejött. 

Serenát nagyon szeretem, főleg azért, mert nem tűnt tucatszereplőnek. Mindazok ellenére, amiken keresztülmegy, nem áll le hisztizni, mint a legtöbb főhősnő, hanem azon gondolkodik, miként segíthetne a legjobb barátján. Jó, néha ő is szeretne fejjel rohanni a falnak - mert ki nem? -, de józan érvekkel meg lehet győzni arról, hogy ne tegye.  Hunterrel való kapcsolata pedig kimondottan izgalmas, és néha még szórakoztató is.  

Armentrout több soron is pattanásig feszítette az idegeimet. Olyan szituációkat teremtett, hogy szinte ökölbe szorított kézzel drukkoltam a főszereplőknek, hogy ez az, hajrá, mindjárt lesz valami érdekes, erre képes volt egy pillanat alatt akkorát fordítani a jeleneten, hogy szinte el se hittem. De éppen ez ejtett rabul az egész történetben. Nem mondom, hogy túlon-túl fordulatos lett volna, de azért voltak olyan alkalmak, amikor kellemesen meglepődtem. És amit végül összehozott, még sokkal jobb is lett, mint amire én számítottam.

Egy aprócska negatívum: az írónő hébe-hóba váltogatja a szemszögeket, ami kimondottan zavaró tud lenni, ugyanis nincs jelölve, hogy éppen kinek a szemszögéből is ír, így mindig el kell olvasni pár sort előre, mire leesik, hogy ez most Serena, vagy Hunter akar-e lenni. De ettől függetlenül: nagyon bízom benne, hogy lesz folytatása. Az esély megvan rá, szerintem. Remélem, az ötlet is, mert én alig várom!

Kedvenc karakter(ek): Hunter, Serena
Gyűlölt karkter(ek): Sin
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Kindle Edition
Év: 2013
Oldalszám: 370
Sorozat: Arum (#1)

Jennifer L. Armentrout: Half-Blood

Miért: Régebben olvastam a sorozat előzménykötetét, most pedig kölcsönkaptam Toffytól. Hiszen mégis csak Armentrout.

Tartalom: -

Vélemény: Érdekes, és jó könyvvel volt dolgom - legalábbis az elején -, azonban akad egy olyan apróság, ami felett képteln vagyok csak úgy elmenni. Ugyanis ez a regény, akárcsak az Obsidian, hasonlít egy másik, korábban megjelent YA-ra. Ha valaki olvasta Richelle Mead Vámpírakadémia sorozatát - nekem ugyan csak az első részhez volt szerencsém -, elképzelhető, hogy hozzám hasonlóan arra a következtetésre fog jutni, miszerint a két világ felépítése igencsak hasonló egymáshoz - míg az egyik a vámpírok, a másik a görög istenek világára épít, ám igen hasonló módon, ráadásul, szinte ugyanúgy működnek -, sőt, továbbmegyek, egyes mozzanatok is könnyen párba állíthatók. Viszont, ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy ennek fényében, aki szereti az egyik sorozatot, annak tüzes-vassal kéne irtania a másik rajongótáborát, vagy ilyesmi. Sokkal inkább arról van szó, hogy mindkettőt a helyén kell kezelni, és meglátni, mi a jó az egyikben, s mi a másikban.
A Half-blood kellemes kikapcsolódást nyújt, ha csak annyit vársz tőle, hogy elolvasod a Vámpírakadémiát egy másik köntösben. Én azonban, az Obsidian-ból kiindulva, valami egészen mást szerettem volna látni. Ott is megemlítettem az Alkonyatos párhuzamot, ez tény. Armentrout azonban valami egészen mást hozott ki a hasonló alapból, mint Meyer. Itt nem ezt éreztem. A történet alakulása számomra túlságosan is hasonló. És, bár ez még csak az első kötet, máris olyan csavarok munkálnak benne, amit egy öt kötetes sorozatról lévén szó, én, személy szerint, sokkal később vetettem volna be. Mindenesetre, kíváncsi leszek, mit alkotott az írónő a folytatásokban. Még egy aprócska probléma: túl kiszámíthatónak találtam. Minden, csekélynek szánt utalás túlon-túl egyértelmű volt...  Ráadásul van valami, amit nagyon hiányoltam. Alexandria háromévig élt emberek között, ám amint visszakerül a Testvériséghez, úgy viselkedik, mintha ez meg sem történt volna. Úgy értem, alig néhányszor utal rá, hogy hát igen, volt egy ilyen intermezzo az életében... Szerintem ennek sokkal nagyobb feneket kellett volna keríteni, de ez csak az én véleményem.
A romantika nem rossz, de nem is vágtam hanyatt tőle. Már most sejteni lehet, hogy megjelenik majd egy tipikus - vagy reményeim szerint, mégsem annyira tipikus - szerelmi háromszög, igaz, az is Armentrout érdeme, hogy ez a szál ebben a történetében sem erőltetett. Nem erre fut ki az egész, csak van, és kész. Igaz, szerintem néha túl gyors, de ez az én bajom. Nem kell ezt túl ragozni. Aiden és Seth egyaránt érdekes külön-külön, bár be kell vallanom, számomra az előbbi kissé idealista, ami nem tűnik túl hihetőnek azok után, amit megtudunk az előéletéről. Seth azonban... Ő kifejezetten vicces. Adja a nagy komoly, erős katonát - amivé válnia kellett -, s egy percig sem rejti véka alá, hogy nincs megelégedve azzal, hogy a Testvériség köreiben kell tevényekednie ahelyett, hogy halomra ölné a daimon-okat.  
Mindent egybevetve: ez nem egy MM-könyv, távolról sem, de ettől függetlenül, néha szabályosan meg kellett erőszakolnom magam, hogy haladjak vele. Akartam, hogy tetsszen, tényleg, ám, még nem érzem magam maximálisan a hívének. Ennek ellenére, érdekel a folytatás, de szerintem csak később fogom rászánni magam... Mondjuk, miután beszerzem az egész sorozatot... Akkor is, ha nem lesz feltétlen a szívem csücske. Ezt pedig az igényes kiadásának köszönhető. Régen találkoztam már ilyen szép, nem azonnal salátává eső könyvvel, ráadásul a borítók is szemet gyönyörködtetőek - igen, néha ez sem elhanyagolható szempont -.

Kedvenc karakter(ek): Seth

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 5/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: Spencer Hill Press

Év: 2011

Oldalszám: 281

Sorozat: Covenant (#1)

Jennifer L. Armentrout - Shadows

Miért: Az Obsidian előzmény - vagy kiegészítő - kötete, ráadásul kíváncsi lettem a harmadik testvér történetére is, akivel eddig csak utalás szintjén találkozhattam.

Tartalom: A Black-ikrek eredetileg hárman voltak. Ám az egyik fiú beleszeretett egy emberbe, s ez mindent megváltoztatott. Mi történt Bethany Williams-szel és Daemon Black-kel egy évvel az Obsidian történései előtt? Erre ad választ a Lux-széria bevezető kötete.

Vélemény: Azt hiszem, jobban járok, ha már most leszögezem, hogy ez a kritika nagy valószínűséggel egy véget érni nem akaró ömlengés lesz Dawson Black-kel kapcsolatban... Szóval, aki nem szereti az ilyesmit, az jobban jár, ha itt félbehagyja az olvasást. Én szóltam előre!

Toffy javasolta, hogy ne az Obsidian előtt olvassam, hanem inkább utána, annak ellenére, hogy ez valójában a történet előzménye akar lenni, hiszen Dawson a főszereplője. S úgy érzem, jól tettem, hogy megfogadtam a tanácsát. Így ugyanis számtalan jelenet, ami valójában nem is lenne humorforrás, engem mégis megnevettetett. Mindezt azért, mert akaratlanul is eszembe jutott mindaz, ami éppen az Obsidian-ban történt.  Érdekes látni, hogy Daemon mennyit változott abban a valamivel több, mint egy évben, ami a két történet között eltelik, s ehhez hasonlók.

Szinte elképesztő, de azt hittem, Daemont nem lehet felülmúlni, nála egyszerűen nincs jobb. S nem azért, mert tökéletes lenne, elvégre én épp a tökéletlen oldalát szerettem meg. Erre jött a Shadows, és benne Dawson, akinek hála az egész elképzelésem borult, méghozzá jó nagyot. Jóllehet, külsejüket tekintve abszolút megegyeznek ők ketten, ám belsőleg nem is különbözhetnének jobban. 

Míg Daemon hozza az Obsidian-ban megismert, ki-ha-én-nem formáját, amit, bár nagyon szeretek, ebben a részben néha kifejezetten idegesítő tudott lenni - főleg, amikor azt hitte magáról, hogy ő az atyaúristen, aki mindenki felett áll, -, addig Dawson... Ő egy tündér. Erre nem tudok jobb szót mondani. Míg a bátyja ebben a részben abszolút realista, és azonnal észreveszi a legapróbb dolgokat is, addig Dawson egy vérbeli idealista, aki igen mély érzésekre, például szerelemre vágyik. Ezen a ponton nekem a Rómeó és Júlia jutott eszembe, s az igazat megvallva, szerintem van benne valami. Nem ez a vonulat dominál a cselekményben, de ettől függetlenül, az érzet belengi az egészet. Ez jórészt annak köszönhető, hogy Dawson, a testvérével ellentétben, nem válogat. Számára az sem elképzelhetetlen, hogy egy emberrel kösse össze az életét - ami egyúttal azt is jelentené, hogy el kellene hagynia a Luxenek kolóniáját, vagyis kitaszítottá válna -... Így, amikor Elisabeth "Bethany" Williams betoppan az életébe, a világ száznyolcvan fokos fordulatot vesz Dawson körül. S ezt nem is rejti véka alá. Míg a társai igen hamar ócsárolni kezdik amiatt, hogy szinte minden szabad percét Bethany-val tölti, teljesen figyelmen kívül hagyva Daemon intő szavait. Nekem ez tetszett, ugyanis az ilyesmik miatt hittem el, hogy tényleg szereti ezt a lányt, függetlenül attól, hogy ki mit gondol erről. Kész lenne szembeszállni az egész világgal, ha éppen arról lenne szó, még akkor is, ha nem sok esélye lenne arra, hogy túlélje. A szerelem óvatlanná és egy bizonyos értelemben vakká tesz. Dawson és Bethany története a tökéletes példa erre. 

S, ha már itt tartunk, akkor Bethany-ról is szólnék pár szót. Míg Katy elég nagyszájú, és belevaló csaj tud lenni, ha akar, addig Dawson barátnőjéből mindez hiányzik. Kedves, visszahúzódó lány, aki a kezdet kezdetén alig akarja elhinni, hogy az ikrek egyike érdeklődik iránta. Ugyanakkor nagyon szereti a fiút, s, akárcsak Dawson, ő is képes lenne mindent feladni a másikért. Tökéletesen fest a mi kis idealistánk mellett. Ők épp a kettejük közötti hasonlóságok miatt alkotnak szerethető párost, míg Daemon és Katy a különbségeik miatt. 

Bár elég komplex a könyv, és úgy tűnik, teljes mértékben le van zárva, nekem az az érzésem van, hogy nem éppen az történt a két fiatallal, amit a történet sugall. Már van is egy elméletem erre vonatkozóan, de erről most nem írnék, Majd meglátjuk, hogy Armentrout mit talált ki velük kapcsolatban.

Kedvenc karakter(ek): Dawson, Bethany

Gyűlölt karakter(ek): -

Pont: 10/10

Alapok: 

Nyelv: angol

Kiadta: Entangled Teen

Év: 2012

Oldalszám: 180

Sorozat: Lux (# 0.5)

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Miért: Toffy és Abstractelf ajánlották, ráadásul idővel érkezik a magyar kiadás is.

Tartalom: Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

Aztán a srác megszólalt.

Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.

Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.

Mármint ha nem ölöm meg addig én magam… (Könyvmolyképző)

Vélemény: A kezdet kezdetén, még a Könyvfesztről hazafelé menet nem ezt a kötetet vettem először a kezembe, hanem a folytatását, az Onyxot - ne kérdezzétek miért, de nekem szent meggyőződésem volt, hogy igenis, az az első rész -. Ez azért volt igazán vicces, mert csak több oldal elolvasása után esett le nekem, hogy valami igencsak bűzlik Dániában. Egészen pontosan akkor, amikor Katy megemlíti az első rész főgonoszát. De, ekkor kapcsoltam, és cseréltem. Szóval jöjjön a tényleges Obsidian kritika.

Armentrout stílusa azonnal függővé tett. Olyan jól bánik a szavakkal, hogy szinte az első pillanattól képtelen voltam lerakni. Lendületes, izgalmas és egyúttal könnyen érthető - de távolról sem bagatell - regényről van szó, amit egészen egyszerűen öröm olvasni. Akkor is képes feldobni, ha éppen világfájdalmad van.
Őszinte leszek, nekem a könyv első pár fejezetéről az Alkonyat-széria első része jutott eszembe, csak sokkal jobban, viccesebben, és az igazat megvallva, hitelesebben megírva. Katy Swartz igen csak magába fordult, amikor három évvel korábban elveszítette az édesapját, és a blogolásban találja meg a "túlélés" kulcsát - ezen a téren szerintem sok könyves blogger magára ismer majd -, mígnem a munkamániás édesanyja úgy dönt, most már ideje új életet kezdeniük. Így kerül a napfényes Floridából a jóval hidegebb Nyugat-Virginiába, ahol szerencsére hamar összebarátkozik a szomszédjában lakó Dee Black-kel.
Csakhogy, a lánynak van egy ikertestvére, Daemon, aki egy vérbeli seggfej, a viccen kívül. Imádja idegesíteni az embereket, eléggé lekezelő stílussal áldotta meg a jóisten, és azt hiszi, puszta jópofizással el lehet érni bárkinél, bármit. Kivéve Katy-t. A lány ugyanis egy cseppet sem szimpatizál vele - hiába tetszik neki a magas, szálkás idegen -, még akkor sem, amikor Daemon megpróbál kedves lenni hozzá. Azért, hogy visszakaphassa a kocsikulcsát. Halál komolyan De ennyit bevezetésnek.
Ennek a történetnek a humorát szerettem a legjobban. Esküszöm, a könyv negyedét kiírhattam volna idézetek formájában a Molyra, hiszen mind Katy-nek, mind Daemon-nek olyan megnyilvánulásai vannak, hogy olykor hangosan felnevettem.Úgy oltják egymást, hogy az félelmetes. Jobban tetszettek azok a részek, amikor veszekedtek, mint amikor éppen izzott közöttük a levegő - pedig azok sem rosszak -. Néha pedig olyan gyerekesen viselkednek, hogy azt a négyéves unokaöcsém is megirigyelné, de ez valahogy mégsem zavaró, hanem baromi vicces.
A romantikában az fogott meg, hogy itt tényleg érezhető volt az "Odi et amo"- hatás. Katy, miközben egyre jobban megkedveli Daemont, továbbra is úgy érzi, hogy az képes őt egyenesen az őrületbe kergetni, s így is van. Még egy pozitívum ezzel kapcsolatban: nem esnek azonnal egymásnak. Gyakorlatilag csak a regény végén történik meg az első csók, addig mindössze a kettejük közötti feszültséget lehet érezni, de azt nagyon. Ráadásul, attól még, mert Daemon-nek tetszik Katy, nem változik meg, és én ezt nagyra értékeltem ebben a történetben. Végre egy olyan sorozat, ahol a férfi főszereplő nem válik azon nyomban hősszerelmes papuccsá, hanem megtartja a jellemét, még akkor is, ha az nem teljesen pozitív.

Számomra azért is érdekes ez a könyv, mert eredetileg magánkiadásban jelent meg először, és lássuk be, azoknak, akik szeretnek olvasni, általában igen komoly fenntartásaik vannak az ilyen jellegű kiadványokkal szemben, nem véletlenül - nézzétek meg a Rabul ejtett szüzet, az is magánkiadós cucc -. Armentrout azonban bebizonyította, hogy ilyen téren nem csak lefelé, hanem felfelé is vezet egy út. Hiszen, akinek jó stílusa van, és képes érdekes történeteket írni, az megérdemli, hogy sikeres legyen. És Armentrout határozottan megérdemli.

Kedvenc karakter(ek): Katy, Daemon, Dee
Gyűlölt karakter(ek): Ash
Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Miks-Rédai Viktória
Kiadta: Könyvmolyképző
Év: 2013
Oldalszám:?
Sorozat: Lux (#1)

Nosztalgia #3 - Stephenie Meyer: A burok

Miért: Nemrég láttam a filmet, és kedvet kaptam az újrázáshoz.

Tartalom: A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára.
Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emlékekről. Egyvalamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni.
Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen.
Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek… (Agave)

Vélemény: Amennyire utálom az Alkonyat-szériát, legalább annyira, ha nem jobban, szeretem Meyer-nek ezt a könyvét. Szinte elképesztő, de ez a története sokkal de sokkal érdekesebb - és jobban sikerült -, mint a másik sorozata. Lehet, hogy ekkora ért be, mint író, nem tudom, de ha így volt, én csak örülni tudok neki. A világfelépítés, még ha annak idején első olvasásra kissé zavarosnak is tűnt, valójában teljesen rendben van. Minden el van magyarázva, így, amikor a végére ér az ember, nincs olyan érzése, hogy na ennek és annak még ki kellett volna derülnie a Lelkekkel kapcsolatban. A cselekmény eleje, bár kétségkívül vontatott, én mégsem unatkoztam közben, hiszen ekkor derült ki a legtöbb minden a Vándor - későbbiekben Vanda - korábbi életeiről. Olyan sok meghódított bolygón élt már, hogy valódi veteránnak, sőt, amolyan hírességnek számít a falkáján belül. S ez valahogy a gondolkodásmódjában is visszaköszön. Kezdetben megpróbálja az uralma alá hajtani Melanie elméjét, hiszen lélekként ez a feladata. Nehezen birkózik meg az emberek intenzív érzéseivel, és talán ő lepődik meg a legjobban, amikor ezek az érzések valóban a sajátjává, a személyisége szerves részévé válnak.
Melanie és Vanda kapcsolata elég kiszámíthatatlan. Míg a kezdetek kezdetén nem szívlelik egymást, majd a sivatagban való bolyongás egy felbonthatatlan egységgé kovácsolja őket, addig a Jeb bácsinál töltött időszakban hol vitatkoznak, hol szeretik egymást, meg ilyenek.
Be kell vallanom, hogy én azokat a fejezeteket szerettem a legjobban, amikor Melanie egyáltalán nem szólalt meg, engem ugyanis a kezdetektől fogva halálra idegesített. Egy önző lányt látok benne, aki csak a saját érdekére gondol, s csak a legritkább esetekben számol az esetleges következményekkel, mert helyette inkább szeret fejjel nekirohanni a  legközelebbi falnak, és utána még ő áll le hisztizni, hogy mégis miért nem az történt, amit ő akart? Persze, neki könnyű dolga van a beillesztés után, egész idő alatt csak jártatja a száját, meg néha átveszi az uralmat a teste felett. Ja, és soha semmi nem elég jó neki. Ha Jared megcsókolja Vandát, mert Melaine is ott van bent, az nem jó. Ha Vanda Ian-nel tölt pár percet, az pláne nem jó. Mindig azt tartja fontosnak, amit ő akar. Azt hiszem, éppen ez az oka annak, hogy szerintem Vanda igazából soha, egy percig sem volt szerelmes Jared-be. Mindössze Melanie beledumálta, hogy igen. Ráadásul, jobbnak hiszi magát Vandánál - mintha ő bármivel is többet érne, csak azért, mert neki van egy fizikai teste is -, ami a viselkedését figyelembe véve, szerintem nevetséges. Semmivel sem jobb nála. Sőt. éppen ellenkezőleg, sokkal rosszabb. Emellett pedig egyszerűen idegesítő és kész.
Vanda ezzel szemben egy igazán önfeláldozó lélek, aki mindig másokra gondol, legyen az Melanie, vagy a lázadók csoportja, nem számít, ő nem a saját érdekeit nézi, hanem hogy mi lenne a jó a közösség szempontjából. Kedves, megértő, és nem az a harcias fajta, ami persze nem csak a fajtájának köszönhető.  Többször is úgy érzi, hogy ő inkább meghalna, mintsem, hogy azt kelljen végignéznie, ahogy a jelenléte miatt az emberek egymás torkának esnek.
A két férfi, Ian és Jared gyakorlatilag a két nő megfeleltetése. Jared ugyanolyan kisajátításra törekvő, beképzelt bunkó, mint amilyen Melanie bír lenni néha. Ian azonban, még ha eleinte nem is kedvelte Vandát - ugyanolyan parazitaként tekintett rá, mint a többiek -, idővel képes volt megváltoztatni a véleményét. És még véletlenül sem azért szerette meg Vandát, ahogyan kinéz, hanem az fogta meg, amilyen. Nem véletlen, hogy vele sokkal jobban szimpatizáltam, mint Jared-del.
Szerintem, aki eddig nem tette meg, bátran vegye a kezébe, és olvassa el, főleg akkor, ha ki nem állhatja a Twilight-tot. Ez a könyv jó bizonyíték arra, hogy Meyer igen is tud, ha akar. Ezzel együtt, mégis tartok tőle, hogy mégis miféle folytatást sikerült majd alkotnia egy ilyen komplex, minden kérdést megválaszoló regényhez. Nem mondom, az epilógusban ott van a folytatáshoz némi segítség... De én nem érzem úgy, hogy szükség lenne rá.

Filmes megvalósítás: Még most, az újraolvasás után is úgy gondolom, hogy egy jól sikerült adaptációról van szó. Természetesen, ez sem tökéletes, hiszen sok olyan mozzanatot hagytak ki - gondolok itt esetleg Wanda korábbi életeinek képi megjelenítésére, vagy bizonyos eseményekre -, amik még érdekesebbé, és egyúttal komplexebbé tehették volna ezt a történetet. Sok ilyen volt, de mégis, nekem nem hiányoztak annyira. Ami viszont benne volt, az nagyon tetszett. Átadta a regény legfőbb mondanivalóját, és ez a legfontosabb. A szereplőkkel sem voltak problémáim. Egyetlen dolog: az expozíció tényleg elég lassú, a film harmadában szinte semmi komolyabb nem történik, így, akik nem olvasták a könyvet, szemmel láthatóan unták ezt a komótos felvezetést. De onnantól kezdve, hogy beindul a történet, minden kis alkatrész a helyére kerül. Ráadásul, bár erre csak az újraolvasás után jöttem rá, egyes párbeszédeket, vagy mondatokat szó szerint átemeltek a könyvből, s így utólag belegondolva, ez csak még "hitelesebbé" teszi számomra az adaptációt. Aki szereti a könyvet, nyugodtan adhat neki egy esélyt, nem fogja megbánni, remélhetőleg.

Kedvenc karakter(ek): Wanda, Ian

Gyűlölt karakter(ek): Hajtó, Kyle

Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Farkas Veronika

Kiadta: Agave Kiadó

Év: 2013

Oldalszám: 528

Sorozat: A burok (#1)