Jennifer L. Armentrout: Obsession

Miért: A Lux-szériához kapcsolódó könyv.

Tartalom: Hunter egy könyörtelen gyilkos, aki a többi Arumhoz hasonlóan élvezi a munkáját: Luxeneket öl, vagy éppenséggel bárkit, aki az útjába kerül. S ez akkor sem változik meg, amikor megismeri Serena Crosst. 

A lány eleinte el sem akarja hinni, amikor a legjobb barátnője arról próbálja meggyőzni, hogy a szenátor fia képes élő villanykörtévé változni.... Később azonban rá kell jönnie, hogy nem ez a legrosszabb, amivel meg kell birkóznia. Egyik pillanatról a máikra, egy régóta dúló háború közepén találja magát, ahol nincs jó, vagy rossz oldal. S eközben a kettejük között kibontakozó szenvedélynek sem könnyű ellenállnia.

Vélemény: Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ha valaki nem olvasta a Lux-könyveket, akkor is bátran vegye a kezébe ezt a könyvet, ha érdekli. Ahhoz, hogy megértse a történetet, nem szükséges ismerni a korábbi regényeket, igaz, ha valaki ezzel kezdi az olvasást, lesznek dolgok, amiket már jóval korábban tudni fog a világgal kapcsolatban, mint mondjuk az Obsidian elolvasása után sejtene. De ettől függetlenül, szerintem semmi akadálya, hogy valaki ezt olvassa el először.

Eleinte azt hittem, hogy bajban leszek ezzel a könyvvel, ugyanis Armentrout-ot, mint YA-író ismertem meg először, így kissé nehezemre esett elképzelni, hogy vajon milyen lesz tőle egy felnőtt-témájú regényt a kezembe venni. De azt kell mondanom, hogy abszolút pozitív csalódást okozott a számomra.

A világ felépítése megmaradt ugyanaz, amit a Lux-szériában már megszoktam, azonban az igazi csavar abban rejlett, hogy most a másik oldal szemszögéből ismerhettem meg ezt a Luxenek és Arumok között zajló perpatvart. 

Hunter ugyanis egy tipikus Arum, akinek legtöbbször csak az okoz örömet, ha egy-egy Luxent szárazra szopogathat - igen, itt érződik némi vámpír-fétis, de egyáltalán nem zavaró módon -. Ráadásul, itt végre kiderül, hogy a fajtája milyen alapon állt neki Luxeneket gyilkolni. Érdekes volt, ahogy felidéztem magamban, hogy mi volt erről az Obsidian-ban, és miként köszön vissza ugyanez Hunterék szempontjából. Ráadásul, a regényt végigolvasva rá kellett jönnöm: az, hogy valaki Luxennek születik, nem jelenti azt automatikusan, hogy ő jófiú lesz, s ugyanez fordítva: egy Arum sem feltétlen válik gonosz gyilkossá. Jó, legtöbbször igen, de azért nem mindig. Azóta én se tudom, melyik oldalra állnék szívem szerint. Talán kicsit mindkettőre, ha lehetne.

Elsőre nem kimondottan szimpatizáltam Hunterrel - holott a stílusa nagyon is tetszett, ugyanis azt hittem - ő sem lesz több, mint a DOD egyik talpnyalója, aki teszi, amit mondanak neki, aztán, miután jól végezte dolgát, megy vissza vadászni.

Kétség kívül, ez volt az eredeti terve, de aztán, minél több időt kénytelen Serena Cross társaságában tölteni, ő maga is egyre emberségesebbé válik. És ez kimondottan zavarja. Sokáig nem akar behódolni a halandó nő varázsának. Ebben a könyvben nem a férfinak kellett meghódítania a nőt, hanem inkább fordítva. Igaz, Serenának semmi különöset nem kellett tennie az ügy érdekében, mindössze önmagát adnia. Régi szlogen, tudom, de itt bejött. 

Serenát nagyon szeretem, főleg azért, mert nem tűnt tucatszereplőnek. Mindazok ellenére, amiken keresztülmegy, nem áll le hisztizni, mint a legtöbb főhősnő, hanem azon gondolkodik, miként segíthetne a legjobb barátján. Jó, néha ő is szeretne fejjel rohanni a falnak - mert ki nem? -, de józan érvekkel meg lehet győzni arról, hogy ne tegye.  Hunterrel való kapcsolata pedig kimondottan izgalmas, és néha még szórakoztató is.  

Armentrout több soron is pattanásig feszítette az idegeimet. Olyan szituációkat teremtett, hogy szinte ökölbe szorított kézzel drukkoltam a főszereplőknek, hogy ez az, hajrá, mindjárt lesz valami érdekes, erre képes volt egy pillanat alatt akkorát fordítani a jeleneten, hogy szinte el se hittem. De éppen ez ejtett rabul az egész történetben. Nem mondom, hogy túlon-túl fordulatos lett volna, de azért voltak olyan alkalmak, amikor kellemesen meglepődtem. És amit végül összehozott, még sokkal jobb is lett, mint amire én számítottam.

Egy aprócska negatívum: az írónő hébe-hóba váltogatja a szemszögeket, ami kimondottan zavaró tud lenni, ugyanis nincs jelölve, hogy éppen kinek a szemszögéből is ír, így mindig el kell olvasni pár sort előre, mire leesik, hogy ez most Serena, vagy Hunter akar-e lenni. De ettől függetlenül: nagyon bízom benne, hogy lesz folytatása. Az esély megvan rá, szerintem. Remélem, az ötlet is, mert én alig várom!

Kedvenc karakter(ek): Hunter, Serena
Gyűlölt karkter(ek): Sin
Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Kindle Edition
Év: 2013
Oldalszám: 370
Sorozat: Arum (#1)