Kaori Yuki - Angyalok menedéke #1

Miért: Nagyon régóta rajongok a sorozatért, ám mivel három évvel ezelőtt félbehagyták a magyar kiadást - ráadásul az angoltudásom is a nulla környékén mozgott -, nem olvastam végig. Most az ötödik kötet megjelenésének örömére újraolvasom. Remélem, most nem lesz több éves fennakadás.

Tartalom: Mudo Setsuna rengeteg problémával küzd: tizenhat éves, és szerelmes a saját húgába, Sara-ba. Egy napon megtudja, hogy benne született újjá Alexiel, az Ég és Föld Nagy Háborújában legyőzött angyal. Mindeközben sorra különös halált halnak az Angyalok menedéke című számítógépes játékba feledkező diákok... A bukott angyalok küzdelme végre elkezdődik! (Delta Vision)

Megj.: Mivel egy-egy kötet hihetetlenül vékony, kétlem, hogy az újévi fogadalmamnak megfelelő 500 szó/bejegyzés szintet hozni tudom majd - reményeim spoilerezés nélkül -, ezért ne számítsatok túl sokra.

Vélemény: Mielőtt bárki belekötne: a neveknél azért nem a magyar átírást használom, mert egyenesen rosszul vagyok a Szecúna, Szara, és egyéb borzalmaktól, így inkább az angol átírást részesítem előnyben. Most pedig magáról a történetről: az első kötet nem más, mint az őskáosz. Információk százai zúdulnak el az olvasót, aki azt sem tudja, merre van arccal előre olvasás közben. Egy dolog nagyon megmaradt bennem: itt aztán tényleg mindenki kavar mindenkivel. Adott ugyebár a főszereplőnk Setsuna, akinek a legnagyobb problémája az, hogy szerelmes a húgába. Még véletlenül sem az okozza számára a legnagyobb fejtörést, hogy gyerekkorától kezdve emberfeletti erővel rendelkezik - az anyja részben emiatt, egyenesen fél tőle -, szinte sohasem sérül meg, vagy, hogy két elmebeteg - egy kislány és egy transzvesztita - jár a nyomában, akik Alexiel úrnőnek szólítják. Ráadásul mindkettő szerelmes belé. Kurai és Arachne arra törekszik, hogy feltámasszák Alexiel-t a valaha volt leghatalmasabb angyalt, akinek a lelke éppen Setsuna-ban született újjá. A fiú persze hülyének nézi őket, ám egy idő után rájön, ha jót akar magának, nem hagyhatja figyelmen kívül a két diabolosz szövegelését. Tokióban ugyanis egyre különösebb dolgok történnek...

Setsuna alapjaiban egy nagyon jó karakter. Végtelenül őszinte - szó szerint, ami a szívén, az a száján, még a lehető legképtelenebb pillanatokban is -, ugyanakkor védelmező. Mivel elég különc - anyai ágon angol vért örököltek a testvérével, így nemigen hasonlítanak a többi japán fiatalra -, sokszor bajba keveredik, és ilyenkor legtöbbször a barátja, Kira siet a segítségére. Aki - talán ezt mondanom sem kell - szintén nem közömbös az irányába, mégis, ő az, aki a legjobban megérti a fiú Sara iránti érzéseit. Ha ez még nem lenne elég, a szinte halottaiból feltámadó, Elektronikus - vagy (Gép)- Angyal, Rosiel, sem feltétlen testvéri szeretettel tekintett az ikernővérére... Na, erre mondtam én, hogy mindenki mindenkivel. Nekem egy olyan karácsonyfa jut erről eszembe, aminek Setsuna a csúcsdísze. 

A főbb karakterek egytől-egyig oda-meg vissza vannak Setsuna-ért, akinek az egyetlen bűne az, hogy éppen benne született újjá egy olyan angyal, aki valamiért mindenkinek a szíve csücske. Aki szereti a homoerotikus irodalmat, az tuti, hogy az ilyen szálak miatt remekül fog szórakozni.

Sara-n látszik, hogy igen komoly, vallásos nevelést kapott az anyjától, ám ez sem tudja távol tartani a testvérétől, szinte ugyanúgy ragaszkodik hozzá, mint gyerekkorukban. Alighanem Kira mellett ő az egyetlen, akire nem hozza rá a frászt Setsuna ereje, és olykor különös viselkedése. Igazán tiszta lelkű lány, aki mindenkit szeret, még azt is, aki a pokolba kívánja. És ettől az ember úgy érzi, meg tudja érteni, miért érez úgy iránta a testvére, ahogy, még akkor is, ha normális körülmények között elítéljük a vonzalmukat - mondjuk én pont nem -. 

A többiekre csak azért nem térnék ki részletesebben, mert őket csak később ismerjük meg igazán, kell egy kis idő, mire megértjük, melyiküket mi motiválja. Mondjuk Kurait még abból a szempontból érdemes megemlíteni, hogy neki köszönhetően ismerhetjük meg az igazi Alexielt, azt a nőt, aki a pusztulása előtt volt.  Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a sorozat húsz kötetet élt meg. Ezzel persze nagyban elmarad a Bleachez és társaihoz képest, de talán ebből is látszik, hogy nem "tömeg mangának" készült. És éppen ez benne a jó. Még, ha a történet eleinte bonyolultnak, sőt, egyenesen idegesítőnek is tűnhet, mégis érezzük, hogy az egésznek célja van. Kaori tudja mit akar, és ennek megfelelően csavarja a szálakat. Az már más kérdés, hogy nekünk sikerül-e lépést tartani vele.  

Kedvenc karakter(ek): Setsuna, Sara

Gyűlölt karakter(ek): Rosiel

Pont: 20/10

Alapok: 

Nyelv: magyar

Fordította: Oroszlány Balázs

Kiadta: Delta Vision Kiadó

Év: 2008

Oldalszám: 210

Sorozat: Angyalok menedéke (#1)

Cora Carmack: Szakítópróba

Miért: Kellyolvasnál láttam meg, és úgy döntöttem, teszek vele egy próbát, mert miért ne? Úgyis olyan témát dolgoz fel - legalábbis részben -, amiről sokat olvasok mostanában.

Tartalom:

Szüzesség.
Bliss Edwards hamarosan végez a főiskolán, de még nem veszítette el. Mivel megelégelte, hogy már csak ő szűz a barátai közül, elhatározza, hogy a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb módon fogja orvosolni a problémát: egy egyéjszakás kalanddal. A dolog azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte. Pánikba esik, és faképnél hagy egy elképesztően helyes srácot meztelenül az ágyában, ráadásul olyan indokkal, amit senki sem venne be.
És ha ez még nem lenne elég kínos, amikor megérkezik az utolsó félévének első órájára, döbbenten ismeri fel az új tanárát. Őt hagyta ott nyolc órával korábban meztelenül az ágyban…
Cora Carmack egy huszonegynehány éves író, aki huszonegynehány évesekről ír. Sok mindennel foglalkozott már életében. Volt unalmas munkája (pl. egy hipermarketben), izgalmas munkája (pl. színházban), stresszes állása (pl. tanárként) és álommunkája (pl. az írás). Imádja a színházat, az utazást és bármit, ami megnevetteti. Szereti a szereplőit a lehető legképtelenebb helyzetekbe hozni, és miközben segít rajtuk, megpróbálja őket összeboronálni valakivel. Hiszen a kétbalkezes embereknek is szükségük van szerelemre… (Content 2 Connect)

Vélemény: Hadd kezdjem rögtön azzal, hogy ez a könyv baromi vicces. Már az első két oldal után visítva röhögtem rajta - szó szerint -, ugyanis Bliss-nek egy igen sajátos, kissé fanyar humora van, ami kifejezetten tetszett, főleg egy agylelombozó vizsga után. Talán ennek köszönhetem, hogy amint elkezdtem olvasni, teljesen kikapcsolt, és ennek kimondottan örültem. Ugyanakkor, még ha a humor része sokat dob is ezen az egészen, azért volt egy-két dolog, ami még most sem fér a fejembe, szóval következzenek CB hülye kérdései.

Hülye kérdés #1: Melyik pasi olvas Shakespeare-t egy bárban, mert kizárta magát a lakásából, és éppen a lakatost várja? (De legalább nem a Rómeó és Júliát olvassa, mint a legtöbb YA-ban [remélem])

Hülye kérdés #2: Életedben először ülsz motoron, és Shakespeare idézeteket mormolsz nyugtató gyanánt?

Hülye kérdés #3: Mi történik, ha ráhánysz egy dögös brit fiúra szex közben? (nem vicc)

Hülye kérdés #4: Biztos egy szál melltartóban és szoknyában kell kirohannod a saját lakásodból, ha mégsem akarsz lefeküdni valakivel?

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ez a könyv rossz, vagy ilyesmi, de én komolyan elgondolkoztam rajta, hogy ilyen még a mesében sincs, nemhogy a való életben - miközben az efféle furcsaságokon szabályosan betegre röhögtem magam -. De lehet, hogy csak túl szegényes a fantáziám ezen a téren, ki tudja. Eddig komolyan azt hittem, hogy kevés, nálam szerencsétlenebb ember mászkál ezen a planétán - értem ezalatt azokat, akik hülyeséget-hülyeségre halmoznak -, de rájöttem, hogy Bliss-hez képest én vagyok maga Fortuna első számú kegyeltje, úgy nagyságrendileg. Mindenesetre, a fent említett hülyeségek ellenére, nekem ez a könyv tetszett. Egyrészt, Blisst nem akarja teljesen ártatlan kislánynak beállítani az írónő: többször is olyan részegre issza magát, mint bármelyik másik főiskolás/egyetemista, és ugyanolyan ostobaságokat követ el.  Másrészt, olyan érzésem volt, mintha a történet második felére kissé megkomolyodott volna a lány - na, azért idióta jelenetekből akkor sincs hiány -, de lehet, hogy csak azért éreztem így, mert Garrick néha igencsak elvonta a figyelmemet a konkrét történésekről. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy ebben a történetben a mellékszereplők is egész komoly hangsúlyt kapnak. Ott van például Bliss legjobb barátja Cade, aki már egy ideje többet érez a lány iránt, ám eddig sohasem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ezt szavakba is öntse. Amikor azonban mégis megteszi, az igenis kihat a történet menetére, nem csak ott lóg a levegőben elvarratlanul, hogy hát igen, van az úgy, hogy a hősnő nem viszonozza valaki érzéseit... De szerintem ez pont egy olyan dolog, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A visszautasítás nem csak annak esik rosszul, aki a kosarat kapja, de annak is, aki adja. Ezt talán nehéz elhinni, de tényleg így van, és Carmack ezt remekül érzékelteti az olvasókkal. Igazából megértem, hogy miért is pontozták fel ezt a könyvet külföldön. Bár Bliss elég idegesítő karakternek tűnhet a történet elején, bizonyos értelemben mégis képes a fejlődésre, és ez egy abszolút pozitív vonás, amit újabban nem sok - önálló - ifjúsági regényben fordul elő, a karakterek sokszor éppen olyanok, amilyenek a kezdet kezdetén. Akit legalább egy kicsit is érdekel a jellemfejlődés kérdése, az nyugodtan adjon neki egy esélyt. 

Kedvenc karakter(ek): Garrick
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 6/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Lukács Andrea
Kiadta:Content 2 Connect
Dátum: 2013
Oldalszám:?
Sorozat: Losing It (#1)

Ellen Hopkins - Tilt

Miért: Ellen Hopkins egyik legújabb könyve. Muszáj volt elolvasnom.

Tartalom: A Triangles-ben megismert három barátnő gyermekeinek életébe nyerhetünk bepillantást ebben a kötetben. Megtudhatjuk, pontosan mi történt velük azon a nyáron - sőt, azután is -, amikor a szüleik legtöbbször nem éppen szülőkhöz méltóan viselkedtek.

Vélemény: Mivel ez igazából a fent említett könyv kiegészítő kötete, az eseményeket elég érdekes színben látjuk. Ha valaki olvasta az előző részt, azonnal feltűnik, hogy a történések párhuzamosan haladnak egymás mellett, s ez egyúttal azzal is jár, hogy az ember néha akaratlanul is visszagondol arra, hogy igen, erről már volt szó az előző részben is, nem nehéz összekapcsolni. Ugyanakkor ez a történet egy bizonyos értelemben teljesen más, nem csak magához a Triangleshez képest, hanem azokhoz a Hopkins könyvekhez is viszonyítva, amiket eddig olvastam. Megszoktam, hogy az írónő általában két-három karaktert mozgat egyszerre - ennyi szemszöggel találkozhatunk -(kivétel mondjuk a Burned, amelyben végig a főszereplő nézőpontjából ismerjük meg a történetet), itt azonban akad kapásból három "főszereplő", valamint vagy egy tucatnyi mellékszereplő, akik mintegy reflektálnak a főszereplők cselekedeteire. Mondok egy példát: Mikayla (Holly lánya) fülig szerelmes a barátjába Dylanbe. Az ő nézőpontja után pedig egy vers erejéig belepillanthatunk a fiú fejébe, aki ugyanígy érez a lány iránt. Majd, amikor kiderül, hogy Mikki teherbe esett, ugyanezzel a módszerrel mutatja be az írónő azt, miként távolodnak el egymástól, lévén, Dylan nem arra készült, hogy tizenhét évesen apa legyen, és esze ágában sincs támogatni a szerelmét, akit bár, még mindig szeret, a döntése miatt jobbnak látja, ha szakítanak. Minden karakterhez kapcsolódik legalább egy ilyen "kiegészítő személy" (Mikayla - Dylan, Shane - Alex), de ott van például Harley, akihez kapásból több személyt is köthetünk (Brianna, Chad, Lucas). Emellett, néha, egy-egy villanás erejéig más szereplők is előtérbe kerülnek, akik abban az adott pillanatban fontosak, ám utána már nem is hallunk róluk. Éppen ezért, ennél a könyvnél nem tudtam azt a rendszert követni, mint a Triangles esetében, ahol a három nő története jól körülhatárolható volt. Ebben az esetben túl sok apró részletet figyelembe kellene vennem, ha vázolni szeretném, kivel mi történt ezalatt a néhány száz oldal alatt.   

Maguk a karakterek szokás szerint remekül vannak felépítve, gyakorlatilag élnek. Igazi hús-vér emberek, valódi problémákkal, és olykor kissé felszínes, ám a korosztályukra jellemző megoldásokkal.  

Azt, hogy vajon ki volt a kedvencem, nem tudnám pontosan meghatározni, mert mindannyiukat megszerettem valamennyire, egyvalakit kivéve, ez pedig Harley. Az ő karakterével a legkevésbé sem tudtam együtt érezni, és, hogy miért? Mert azokat az ismerőseimet juttatta eszembe, akik mindig is arra hajtottak, hogy minél előbb megismerjék az élet "felnőtt" oldalát, és ettől nemes egyszerűséggel kiégtek. Harley is éppen egy ilyen úton halad, még be sem tölti a tizennégyet, de már nem egy alkalommal úgy öltözködik, mint egy közönséges ribanc - ilyenkor elgondolkoztam rajta, hogy ezzel az erővel akár Holly lánya is lehetett volna -, sőt, úgy is viselkedik. Persze, van, amikor nem direkt teszi ezt, hanem sokkal inkább félelemből. Mivel nincs önbizalma, abban a hitben él, hogy, ha mindent úgy csinál, ahogyan azt a neki tetsző fiúk elvárják tőle - most nem azért, de Lucas kimondottan durva dolgokra veszi rá -, akkor egy idő után beleszeretnek. Egy ártatlan kamaszlány, aki szerelemre vágyik, ám ezt mindig a lehető legrosszabb helyen keresi, és utána csodálkozik, hogy nem éri el a célját, csupán kihasználják. Jóllehet, idővel Harley is megváltozik valamilyen szinten - ráadásul pozitív irányba -, mégsem tudtam igazán megszeretni. 

Engem ez a regény ismét ráébresztett arra, hogy milyen kár, hogy Ellen Hopkins műveit egyik magyar kiadó sem fogja bevállalni. Nem azért, mert nem érdemelné meg, hiszen nagyon jól ír, és zseniális történeteket mesél el, amikből tényleg tanulhat az ember. Ugyanakkor az is igaz, hogy a verseit, amikben ezek a regények íródnak, igen nehéz lefordítani, még akkor is, ha szabadversekről, és nem rímképletekkel operáló strófákról van szó. Néha elgondolkoztam rajta, hogy egy-egy verset hogyan tudnék lefordítani, és kénytelen voltam rájönni, hogy gyakorlatilag sehogy, holott értek minden egyes szót, és pontosan tudom, mit mond... De mégse tudom átültetni a magyar nyelvbe. Nem mondom, egy tapasztalt fordító biztosan megoldaná ezt a feladatot, de... Már nem lenne ugyanaz. Ezt tényleg érdemes eredetiben olvasni, úgy igazán hatásos.  

Kedvenc karakter(ek): Shane, Alex, Mikayla

Gyűlölt karakter(ek): Harley

Pont: 20/10

Alapok:

Nyelv: angol

Kiadta: Margaret K. McElderry Books

Év: 2012

Oldalszám: 604
Sorozat: kiegészítő kötet (Triangles)

Összegzés 2012

Abstractelf győzködésének engedve, úgy döntöttem, hogy egy idei - most már tényleg - utolsó bejegyzésben leírom az idei olvasásaimmal kapcsolatos tapasztalataimat, értem ezalatt, hogy melyik könyveket tartom a legjobbnak/legrosszabbnak, és ehhez hasonlók. A lista természetesen abszolút szubjektív, könnyen lehet majd, hogy amit én a legjobbnak ítéltem meg, attól más a falra mászik, és fordítva. 

Íme az idei "nyertesek és vesztesek":

  1. Legjobb regény: Tabitha Suzuma: Forbidden
  2. Legrosszabb regény: Rebecca Serle: When you were mine
  3. Legnagyobb csalódás: Alisa Valdes: The Temptation
  4. Legnagyobb pozitív csalódás: Elisabeth Reyes: Forever mine
  5. Legjobb sorozatkezdő kötet: Julie Cross: Tempest
  6. Legjobb 2012-es könyv: Katie McGarry: Pushing the limits
  7. Legjobb disztópia: Catherine Fisher: Incarceron
  8. Legjobb fantasy: Richelle Mead: A szukkubusz dala
  9. Legrosszabb romantika: Suzanne Collins: A kiválasztott
10. Legjobb romantika: Beth Fantaskey: Jekel loves Hyde
11. Legjobb szereplő: Julian Fineman (Lauren Oliver: Pandemonium)
12. Legrosszabb szereplő: Rose Capet (Rebecca Serle: When you were mine)
13. Legjobb író: Tabitha Suzuma
14. Legrosszabb író: E. L. James
15. Legjobb realistic fiction: David Levithan: Every you, every me

Tudom, ez sem valami hosszú lista, de terveim szerint megpróbálok minél több kritikát papírra vetni 2013-ban, így, ha minden jól megy, jövőre egy sokkal hosszabb listát állítok majd össze, jórészt azokból a könyvekből, amikről bejegyzés is található az oldalon.

   

Amy Lynn Steele - Teach me

Miért: Goodreads-en találtam, amikor R. A. Nelson könyvének adatait gyűjtöttem ki.

Tartalom: Allison Starr nyolc éves kora óta minden nyáron a nagynénjénél tölt néhány hetet, ám ez a vakáció minden eddiginél izgalmasabbra sikerül, amikor megismerkedik Cooper Perezzel. A fiatalok igen hamar egymásba szeretnek, ám van egy kis bökkenő: Cooper lesz Amy új angol irodalom tanára a középiskola utolsó évében. 

Vélemény: Az azonos cím miatt kissé féltem ettől a könyvtől. Nine története eléggé megviselt, sokszor a pokolba is elkívántam a csajt - és igazából éppen emiatt tetszett, mert nem egy idealizált kapcsolatot mutatott be, ahol garantált a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" befejezés.

Na, már most, ez a "Teach me" teljesen elüt az előzőtől. Adott a nyugodt, ám bizonyos értelemben tipikus kamaszlánynak tetsző Allison, és a tőle - Mr. Mann-nel ellentétben - nem sokkal idősebb Cooper. Az, hogy a fiú - mert egy huszonévest nem tudok férfiként leírni - miért ilyen fiatal, elég hamar meg van magyarázva, és nem is tartom elképzelhetetlennek, hogy ha valaki igazán nekifekszik, idő előtt is elvégezheti a tanári képzést. Abba most ne menjünk bele, hogy erre vajon hány ember lenne képes... inkább ugorjunk. Szóval, az egész úgy kezdődik, hogy már napok óta figyelik egymást a strandon, mígnem Cooper egyszer összeszedi a bátorságát, és leszólítja. Innentől kezdve nyílegyenesen haladunk afelé, hogy kialakuljon kettejük között az a tipikus, nyári románc, ami már rengeteg más ifjúsági regénynek adott táptalajt (például Ellen Hopkins: Burned című regényének, ami majd egy másik bejegyzés témája lesz). Találkozgatnak, megismerkednek egymással, ahogyan az lenni szokott - már, amikor -. Ugyanakkor, valami mégis csak zavart: az egész nyári kaland baromi rózsaszínnek lett beállítva. Nézzünk szembe a tényekkel: manapság a huszonéves szűz fiú olyan ritka, mint a fehér holló, főleg, ha egy Cooper-höz hasonló, szőke, kék szemű félistennek beállított karakterről van szó. Nekem ez igen erőltetnek hatott, kétlem, hogy ne talált volna mást Allison előtt, akivel megléphette volna dolgot. Ráadásul a srác reménytelenül romantikus, ami számomra szintén nem túl hiteles. Nem mondom, valószínűleg minden férfiban megvan rá a hajlam, hogy hébe-hóba romantikus dolgokra is rávegye magát, de az, hogy ezt nonstop műveljék, hát... Nem tudom. Jó, biztos lesz olyan, aki ezt imádni fogja benne, nekem annyira nem nyerte el a tetszésemet.

Viszont, hogy valami pozitívumot is említsek: amikor kiderül, hogy Cooper lesz Allison új angoltanára, az a vívódás, amin keresztülmennek, egész megindító. Szakítanak, és ezt mindketten alaposan megszenvedik. Nem csak arról van szó, hogy folyamatosan távolságot kell(ene) tartaniuk egymással szemben, hanem arról is, hogy időről-időre szövevényesebbnél-szövevényesebb hazugságokba bonyolódnak, hogy fenntartsák a látszatot: pusztán tanár-diák kapcsolat van köztük, semmi egyéb. Olyan erősen próbálkoznak, hogy ez idővel Ali-t fizikailag is tönkreteszi. Ez pedig egy nem várt lavinát indít el. Igaz, a probléma megoldása számomra megint csak túl rózsaszín, és az igazat megvallva teljesen valószerűtlen, ennek ellenére nem tudom azt mondani, hogy nem tetszett. Még, ha nem is értettem vele egyet, ettől függetlenül, ha nehezen is, de el tudom fogadni. Bár bevallom, szerintem alig néhány hónap nem elég ahhoz - főleg nem tizen - és huszonéves fejjel -, hogy az ember eldöntse, kivel akarja leélni az életét... De ők tudják.

Aki szereti az igazi "mese habbal és sok cukorral"-típusú történeteket, ezt is imádni fogja. Annyi rózsaszín felhő van benne, hogy a fél életedre elég lehet.

Kedvenc karakter(ek): Trudy
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont:  7/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: CreateSpace
Év: 2012
Oldalszám: 188
Sorozat: -
   

     

Projektek 2013

Úgy döntöttem, az év végére való tekintettel, készítek egy listát azokról a könyvekről, amikről mindenféleképpen meg szeretnék emlékezni 2013-ban. 

  1. Amy Lynn Steele: Teach me

  2. Cora Carmack: Losing it

  3. Ellen Hopkins: Burned (letöltve)

  4. Ellen Hopkins: Smoke

  5. Ellen Hopkins: Collateral
  6. Ellen Hopkins: Tilt

  7. J. H. Trumble: Where you are

  8. Karen Schreck: While he was away (letöltve)

  7. Katie McGarry: Dare you to (letöltve)

  9. Kevin Brooks: Lucas

10. Peter S. Beagle: Egy csendes zug (félbehagyva)

11. Tabitha Suzuma: Hurt

Teljesített projektek: 4/10

A lista nem véletlenül lett ilyen rövid: a várólistámon körbenézve leginkább trilógiák második és harmadik köteteit látni, ezért, mivel szeretném a teljesség igényével vinni ezt a blogot, úgy döntöttem, hogy ezekről a könyvekről nem lesznek kritikák. Hogy emellett mennyi könyvet kaparintok még a kezembe, az majd elválik.

R. A Nelson: Teach me

Miért: Újabban rákaptam a tanár-diák viszonyt taglaló könyvekre. Még egy tabutéma, tudom. 

Tartalom: Carolina "Nine" Livingston egy kissé introvertált, reál beállítottságú lány, aki nemigen találja a helyét a világban. Mivel a szülei idősek, valahogy ő sem tudja igazán megértetni magát a korabeliekkel. Amikor megismerkedik az új irodalomtanárával, Mr. Mann-nel azonnal vonzalmat érez a fiatal tanár iránt. Kezdeti barátságuk azonban idővel átfordul valami sokkal komolyabba, és a lány kénytelen megtanulni néhány igazán kemény leckét az életről.  

Vélemény: Kissé megfeküdte a gyomromat, azt kell mondanom. Voltak pillanatok, amikor szabályosan nem tudtam, mit is gondoljak... Először is, a könyv elején teljes mértékben meg voltam róla győződve, hogy Nine őrült. Értem én, hogy szerelmes - ráadásul az első szerelem mindannyiunkban igen mély nyomot hagy, ha akarjuk, ha nem -, és olyankor az ember gyakorlatilag bármire képes, de szerintem van egy bizonyos határ, amit egy egészséges személy egészen biztosan nem lépne át... Hát, neki sikerül, nem is egyszer, ami azt illeti. Ettől még nem vált számomra unszimpatikussá, sokkal inkább sajnáltam, de lehet, hogy szántam őt és a szenvedését. 

A történet felosztása is igen érdekes, engem először a But I love him-re emlékeztetett - erről a könyvről is lesz egyszer egy kritika, ha nosztalgiázni támad kedvem -, ugyanis az idősík kezelése kezdetben hasonló. Nem ugyanolyan, de mutat azonosságokat. Mindkét történetnél már megtörtént a baj, ám erről az olvasó semmit sem tud az elején, nem is érti, miről beszél az adott karakter. De aztán jönnek bizonyos villanások, amik apránként összeillesztik az amúgy érthetetlen darabokat. Rájövünk, hogy Nine egy szerelmi - vagy nevezzük inkább testinek - viszonyba bonyolódott az iskola új irodalomtanárával, Mr. Mann-nel (akinek a keresztneve csak néhány alkalommal hangzik el a regény folyamán, amúgy a lány folyamatosan a fent említett módon gondol rá -, és amikor a viszony véget ér, teljesen kifordul önmagából. Ostobaságot ostobaságra halmoz, a szülei - akik amúgy a legtöbb YA-val ellentétben, akár a nagyszülei is lehetnének - leszbikusnak hiszik, a legjobb barátja sem tud vele szót érteni, de őt csak az érdekli, hogy visszahódíthassa azt a férfit. Már, ha ez egyáltalán lehetséges. Egy ponton Nine elkezd visszaemlékezni arra, hogyan is kezdődött ez az egész kálvária, és innentől kezdve a cselekmény lineárisan halad előre, a már félig-meddig megismert végkifejlet felé.
A szerelmi szállal igazából az az egy problémám van, hogy számomra nem hihető. Szerintem túl hamar jönnek össze. Persze, az időben ugrálás miatt hónapok telnek el, amikor nem tudjuk, pontosan mi történt a két karakter között, de nekem ez a nagyjából fél év, amit a regény felölel, kevésnek tűnik ahhoz, hogy egy ilyen jellegű kapcsolat ilyen mértékben kibontakozzon, még akkor is, ha csak nagyjából tíz éves korkülönbség van Nine és Mr. Mann között. Ráadásul a lány viselkedése sem éppen szerelemre emlékeztet engem, hanem sokkal inkább arra a gyerekes rajongásra, amit az ember nagyjából nyolc-tíz éves korában érezhet a kedvenc tanára iránt, és mintha ezt magyarázná be magának úgy, hogy szerelmes Mr. Mann-be. Ahhoz képest, hogy a regény elején mennyivel érettebbnek tűnik a kortársainál, amikor Mr. Mann kerül szóba, vagy éppenséggel előtérbe, olyanná válik, mint egy izgága kislány. És ez nem tűnik fel senkinek? Még Nine legjobb barátjának sem? Mármint az a fele, hogy ez már egyáltalán nem játék... Mindenki ennyire vak lenne?
Mindenesetre, ahogy a történet túllép azon a ponton, amit már az elején is megismerhettem, egyre erősebbé vált a gyanúm, hogy Carolina tényleg őrült. Olyan végletekig megy el, ami már nem a szánalmas, hanem sokkal inkább az undorító kategóriába csap át. Nem mintha Mr. Mann értelmesebb lenne, de ebbe most ne menjünk bele.
Még a legelső kritikám kapcsán (Amelie Fisher: Callum & Harper) írtam néhány gondolatot a zaklatásról. Nos, ez a téma itt is előtérbe kerül, csakhogy jelen pillanatban éppen fordított helyzetben. Nem azt látjuk, ahogyan a zaklatás áldozatának tönkremegy valakinek az élete, helyette egyenesen a zaklató fejébe nyerhetünk betekintést. Néha még most is kiráz a hideg, ha eszembe jut, Nine meddig képes elmenni ezen a téren.
Ha valaki szereti a nem kimondottan happy end-del végződő történeteket, amik képesek nyomot hagyni az emberben, nyugodtan olvassa el. Nem biztos, hogy tetszeni fog neki, mégis, azt hiszem, érdemes rajta elgondolkozni.

Kedvenc karakter(ek): Alicia
Gyűlölt karakter(ek): Nine, Mr. Mann
Pont: 5/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Razorbill
Év: 2007
Oldalszám: 272
Sorozat: -