Tartalom: A 17 éves Henrietta kiválóan hegedül, ez az élete, és kész ezért bármit feláldozni. Ám egy tragédia rádöbbenti, hogy az emberek a zenénél is fontosabbak. Ezért megpróbálja helyrehozni megromlott kapcsolatukat szerelmével, és megtalálni az egyensúlyt az életében.
Etta lehetőséget kap rá, hogy a New York-i Metropolitan Múzeumban hegedülhessen. A koncert előtt azonban olyasmi történik, amire sohasem számított. Az egyik percben még a folyosón van, a következő pillanatban arra eszmél, hogy egy tengeri csata részese. Az Ardent hajón találja magát az Atlanti-óceán kellős közepén. Az év, amit írnak pedig 1776, mikor egy pillanat alatt minden megváltozik…
Kiderül, hogy Etta képes utazni az időben. Hamarosan az is világossá válik a lány számára, hogy okkal került a hajóra. Egyedül ő tudja megtalálni azt a különleges tárgyat, ami képes megmutatni a világok közötti átjárókat.
Ezzel kezdetét veszi egy őrült kaland, melyben Nicholas, a jóképű kalóz lesz a lány segítője és védelmezője. Útjuk során Etta lassan felfedezi különleges képességét, megismeri az időutazók világát, feltárja a múlt titkait, és eközben egyre közelebb kerül Nicholashoz. De gonosz erők azzal fenyegetnek, hogy elválasztják Ettát nemcsak a fiútól, hanem a hazatérés lehetőségétől is, méghozzá örökre. (Maxim)
Vélemény: Annak idején, amikor Amerikában megjelent ez a regény, sok jót hallottam róla, és őszintén kíváncsi voltam, hogy vajon ez a sorozatkezdő kötete jobban sikerült-e, mint annak idején a Sötét elmék, ami, mint talán emlékeztek is rá, egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet - de a trilógia befejező kötete abszolút megmentette a szememben az egész szériát -.
Sajnos, akadnak hasonlóságok. Nem történeti szinten értem, hiszen ez egy időutazással foglalkozó regény, míg a SE egy tipikus disztópia volt, Viszont a nagyon lassú, már-már unalomba csapó történetfelvezetés itt is jelen van. Noha rendkívül erősen indít a regény a bevezetőjében, a jelenkori szál, mint olyan, elképesztően unalmas. Az egy dolog, hogy a főszereplő leányzó neve nem teszik - nekem a Henrietta túl régies hangzású, az Etta becézés pedig... viccesen hangzik, és valahogy nem tudtam komolyan venni -. Nagyon csapongó a történet eleje, és persze elképesztően lassú is, ráadásul zavaros. Az írónő mindenféle szereplőket dobál be, meg a múzeumi koncertet, amiknek a jelentőségére sokáig magyarázatot sem kapunk, mert a történet egyszer csak ugrik egyet, és sokat kell várnunk, mire a korábbiakkal kapcsolatos köd fel tud szívódni a fejünkben.Számomra ott indult be a cselekmény, amikor Etta magához tér a hajón, és szembetalálja magát Nicholas-szal és a kapitánnyal. Apropó, Nicholas.
Szívem szerint most nagyon-nagyon hosszú áradozásba kezdenék amiatt, hogy van még egy Nick, akiért lehet rajongani - igen, a neve láttán is kitört belőlem a CON-fan, de amikor rájöttem, hogy a főhősünk külső leírása relatíve hasonlít a kedvenceméhez, hát, én teljesen elvesztem, ezt talán bevallhatom -. Mivel a főhősünk egy teljesen más kor szülöttje, mint Etta, sokkal érettebben, megfontoltabban viselkedik, amit én egyszerűen imádtam. Nem emlékszem, mikor olvastam utoljára ennyire erős férfi karakterről, aki nem a fizikumát tekintve erős - bár, mivel hajón dolgozik az 1770-es években, nyilván azon a téren sem lehet rá panasz -, hanem lelkileg is. Nem esik hanyatt azonnal a vele szembekerülő lánytól, inkább viselkedik kicsit távolságtartóan, mintha csak próbálná felmérni a helyzetet. És még egy hatalmas pozitívum: Nicholas félvér. Ez önmagában talán nem tűnik nagy dolognak, de ha belegondolunk, hogy a YA és NA regények kilencvenkilenc százalékában fehér szereplőkről van szó, így számomra már ez is hatalmas változatosságot, és és nem kevés pluszt jelentett.
Etta-t kezdetben nem tartottam jó karakternek, mert szerintem néhol kicsit furcsán viselkedett. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember találkozik egy új helyzettel, és csak áll, mint Bálám szamara, ahelyett, hogy megpróbálná azt minél előbb megérteni, és feldolgozni. Kicsit lassú szereplő, de a cselekmény előrehaladtával kimondottan sokat javult, és akkor már kezdtem kapizsgálni, vajon mit láthat majd benne Nicholas.
Viszont, akitől egyszerűen falnak mentem, az Sophia. Annyira, de annyira idegesített a stílusa, hogy én azt el sem tudom nektek mondani. Úgy viselkedik, mint aki mindenkinél jobban tudja a dolgokat, ami lehet, hogy így van, de ezt képes olyan beképzeltséggel tálalni, hogy szívem szerint a torkánál fogva rángattam volna ki a könyvből, hogy aztán földhöz csapjam. Idejét se tudom már, mikor húzott fel ilyen szinten utoljára női mellékszereplő - annyira, hogy miatta akár képes lettem volna félbehagyni az olvasást -.
Maga a történet szerintem meglepően komolyra és érdekesre sikerült, nagyban felülmúlja az én szememben a SE-t. Engem a klasszikus kalandregényekre emlékeztetett ez a könyv, igaz, nyilván Etta képessége miatt sokkal komplexebb és bonyolultabb sztorit kapunk, ami a korai döcögése után abszolút fogyaszthatóvá és szerethetővé válik, csak odáig el kell jutni. Ha ez sikerül, utána már lehetetlen nem szeretni. :)
Etta-t kezdetben nem tartottam jó karakternek, mert szerintem néhol kicsit furcsán viselkedett. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember találkozik egy új helyzettel, és csak áll, mint Bálám szamara, ahelyett, hogy megpróbálná azt minél előbb megérteni, és feldolgozni. Kicsit lassú szereplő, de a cselekmény előrehaladtával kimondottan sokat javult, és akkor már kezdtem kapizsgálni, vajon mit láthat majd benne Nicholas.
Viszont, akitől egyszerűen falnak mentem, az Sophia. Annyira, de annyira idegesített a stílusa, hogy én azt el sem tudom nektek mondani. Úgy viselkedik, mint aki mindenkinél jobban tudja a dolgokat, ami lehet, hogy így van, de ezt képes olyan beképzeltséggel tálalni, hogy szívem szerint a torkánál fogva rángattam volna ki a könyvből, hogy aztán földhöz csapjam. Idejét se tudom már, mikor húzott fel ilyen szinten utoljára női mellékszereplő - annyira, hogy miatta akár képes lettem volna félbehagyni az olvasást -.
Maga a történet szerintem meglepően komolyra és érdekesre sikerült, nagyban felülmúlja az én szememben a SE-t. Engem a klasszikus kalandregényekre emlékeztetett ez a könyv, igaz, nyilván Etta képessége miatt sokkal komplexebb és bonyolultabb sztorit kapunk, ami a korai döcögése után abszolút fogyaszthatóvá és szerethetővé válik, csak odáig el kell jutni. Ha ez sikerül, utána már lehetetlen nem szeretni. :)
Kedvenc karakter(ek): Nicholas
Gyűlölt karakter(ek): Sophia
Pont: 10/10
Alapok:
Nyelv. magyar
Fordította: Béresi Csilla
Kiadta: Maxim Kiadó
Év: 2017
Oldalszám: 418
Sorozat: Passenger (#1)
Résztvevő blogok listája:
05.28. Always Love a Wild Book
05.30. Kelly & Lupi Olvas
06.01. MFKata Gondolatai
06.03. CBooks
06.05. Deszy Könyvajánlója
Nyereményjáték:
Etta Spencer az útja során több jelentős történelmi esemény részese lehetett, azonban mindig kellett valami jel, hogy tudja, mikor is jár pontosan. A mostani nyereményjátékban ti is hasonló helyzetben találhatjátok magatokat. A megadott rövid leírás alapján találjátok ki, melyik korba utaztunk, és a helyes dátumot írjátok be a Rafflecopter megfelelő dobozába. A helyes megfejtők között kisorsolunk három példányt Alexandra Bracken: Az idő vándorai regényéből.
Figyelem! A sorsolásban azok vesznek részt, akik minden kérdésre helyesen válaszoltak, valamint felhívjuk a figyelmeteket, hogy a válasz elküldése után már nem áll módunkban manuálisan javítani rajta. A kiadó csak Magyarország területére postáz. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Amennyiben 72 órán belül nem jelentkezik a szerencsés, újabb nyertest sorsolunk.
Azon a napon IV. Henrik király mezítláb, fedetlen fővel jelent meg Canossa váránál, hogy esdekeljen a pápának, hogy vonja vissza a kiközösítését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése