Tartalom: Max OHare képtelen elengedni a múltat. Legjobb barátja nélkül nem élte volna túl a gyönyörű szőkeség, Lizzie tragikus elvesztését, és rég a drogosok poklát járná. Kap még egy esélyt a sorstól Az elvonón ugyan végigmegy a gyógyulás tizenkét lépcsőjén, de indulatos marad, és nem enged közel magához senkit.
Grace Brooks lelkébe égett a seb, amit az a férfi ejtett, aki felesküdött, hogy tisztelni és védelmezni fogja. A lány messzire menekül, és titkait mélyen magába zárja. Az egyikük érezni akar, a másik elrejtőzik az érzések elől. Melyikük lesz elég erős, hogy a szerelem erejével átüsse a falat? (Libri)
Vélemény: Nem tudom, mennyire emlékeztek, de nekem szinte azonnali kedvencem lett az Egy font hús. Nagyon szerettem Kate és Carter történetét, éppen ezért, szinte alig vártam a folytatást, ami a férfi legjobb barátjával, Max-szel foglalkozik, akiről korábban nem túl sok mindent tudhattunk meg, azon kívül, hogy komoly drogos volt, és elhagyta a szerelme, a közös gyermekük elvesztése után. Mindez nem spoiler, mert egyrészt kiderül gyakorlatilag a könyv legelején, ráadásul elég sokat foglalkoztunk ezzel már az előző részben is.
A korábbiaktól eltérően, most a két főszereplőnk útjai sokáig nem keresztezik egymást, ez azonban engem egyáltalán nem zavart, sőt, kifejezetten tetszett, mivel rengeteg időnk maradt így arra, hogy Max karaktere jobban ki legyen bontva, miközben az elvonón próbálja összeszedni a széthullott élete apró darabkáit, hogy aztán valami újat alkosson belőle. Ebben a legjobb segítsége Tate Moore, az Egy fontban megismert Riley testvére lett, akinek én nagyon, de nagyon szeretnék egy önálló kötetet. Az ő jelleme és viselkedése fogott meg a legjobban. Egy lesérült tengerészgyalogos, aki, bár már jóideje csak bottal képes járni, képes a dolgok pozitív oldalát nézni, ráadásul állandóan képregényekkel kapcsolatos pólókat visel - így popkult utalásokból akad ám dögivel -. Kezdetben abszolút Max ellentétének tekinthető, de amint elkezd hatni a srácra, a változás egészen szembeötlő lesz.
Bevallom, engem Grace eleinte kicsit idegesített. Lehet, ezzel egyedül vagyok, de az unalomig ismételt, sejtelmesnek beállított utalások az előző kapcsolatáról, engem olykor már az őrületbe kergettek, mert egyszerűen annyira semmitmondó, felesleges sallangok voltak, hogy ezen egyszerűen sírni tudtam volna. Értem én, hogy egy ritka rossz, bántalmazó kapcsolatról volt szó, de ezt agyba-főbe ködösíteni, szerintem értelmetlen volt, mert teljesen elvette a dolog élét. Mint amikor túl sok NA-regényben olvasod ugyanazt a csavart, és nemes egyszerűséggel immunissá válsz rá.
A helyzet akkor vált jobbá, amikor végre, valahára találkoztak egymással. A párbeszédeik sokszor pattogósak, sőt, adott esetben akár még humorosak is kettejük között. A kémia nem rossz, bár szerintem helyenként túl gyors, másutt pedig indokolatlanul megtorpan és lassúvá válik. Nem tudom, biztosan van olyan, akinek ez a hullámvölgy tetszik, én azonban jobban szeretem a folyamatosan épülő kapcsolatokat, amik csak indokolt esetben törnek meg, és nem állandóan, mindenféle apróságon is, adott esetben.
Mivel kezdetben mindkét karakter rendkívül bizalmatlan, és ezt Jackson jól át tudja adni egyébként. Számomra ez volt a regény legnagyobb pozitívuma, ahogy bemutatja, hogy mennyire nehéz megbízni a másik emberben, még akkor is, ha azt nagyon-nagyon szeretnénk, akkor se megy könnyen, ha már rengeteg nehézségen megy át az ember.
A romantika, mint mondtam, nagyon változó, helyenként szórakoztató és imádniváló, máskor meg kicsit erőltetett. Az erotikus jelenetekre most sem tudok panaszkodni, ebben az írónő még mindig hozza a megfelelő szintet, nem viszi túlzásba, éppen annyi túlfűtött jelenetet ír, amennyire szükség van, nem időzik el indokolatlanul sokat az ilyen jellegű részeken.
A kisvárosi részek sem rosszak, bár az elmaradhatatlan rosszakarókat igazán ki lehetne venni ezekből a könyvekből, mert nem minden esetben tesznek hozzá. Itt például a seriffhelyettes legalább hússzor elsüti, hogy nem tetszik neki, hogy Grace és Max jóban vannak, én meg mindig arra gondoltam közben, hogy mégis mi közöd van hozzá? Felnőtt emberek, ha ők együtt akarnak lenni, akkor úgy lesz, és kész, te meg fogd már be a szád. Kedves vagyok, igaz?
Bár nem annyira erős könyv, mint az előző, mégis, egyszeri kikapcsolódásnak teljesen jó, igaz, én például nem tudtam vele olyan gyorsan haladni, mint annak idején az Egy font hússal.
A korábbiaktól eltérően, most a két főszereplőnk útjai sokáig nem keresztezik egymást, ez azonban engem egyáltalán nem zavart, sőt, kifejezetten tetszett, mivel rengeteg időnk maradt így arra, hogy Max karaktere jobban ki legyen bontva, miközben az elvonón próbálja összeszedni a széthullott élete apró darabkáit, hogy aztán valami újat alkosson belőle. Ebben a legjobb segítsége Tate Moore, az Egy fontban megismert Riley testvére lett, akinek én nagyon, de nagyon szeretnék egy önálló kötetet. Az ő jelleme és viselkedése fogott meg a legjobban. Egy lesérült tengerészgyalogos, aki, bár már jóideje csak bottal képes járni, képes a dolgok pozitív oldalát nézni, ráadásul állandóan képregényekkel kapcsolatos pólókat visel - így popkult utalásokból akad ám dögivel -. Kezdetben abszolút Max ellentétének tekinthető, de amint elkezd hatni a srácra, a változás egészen szembeötlő lesz.
Bevallom, engem Grace eleinte kicsit idegesített. Lehet, ezzel egyedül vagyok, de az unalomig ismételt, sejtelmesnek beállított utalások az előző kapcsolatáról, engem olykor már az őrületbe kergettek, mert egyszerűen annyira semmitmondó, felesleges sallangok voltak, hogy ezen egyszerűen sírni tudtam volna. Értem én, hogy egy ritka rossz, bántalmazó kapcsolatról volt szó, de ezt agyba-főbe ködösíteni, szerintem értelmetlen volt, mert teljesen elvette a dolog élét. Mint amikor túl sok NA-regényben olvasod ugyanazt a csavart, és nemes egyszerűséggel immunissá válsz rá.
A helyzet akkor vált jobbá, amikor végre, valahára találkoztak egymással. A párbeszédeik sokszor pattogósak, sőt, adott esetben akár még humorosak is kettejük között. A kémia nem rossz, bár szerintem helyenként túl gyors, másutt pedig indokolatlanul megtorpan és lassúvá válik. Nem tudom, biztosan van olyan, akinek ez a hullámvölgy tetszik, én azonban jobban szeretem a folyamatosan épülő kapcsolatokat, amik csak indokolt esetben törnek meg, és nem állandóan, mindenféle apróságon is, adott esetben.
Mivel kezdetben mindkét karakter rendkívül bizalmatlan, és ezt Jackson jól át tudja adni egyébként. Számomra ez volt a regény legnagyobb pozitívuma, ahogy bemutatja, hogy mennyire nehéz megbízni a másik emberben, még akkor is, ha azt nagyon-nagyon szeretnénk, akkor se megy könnyen, ha már rengeteg nehézségen megy át az ember.
A romantika, mint mondtam, nagyon változó, helyenként szórakoztató és imádniváló, máskor meg kicsit erőltetett. Az erotikus jelenetekre most sem tudok panaszkodni, ebben az írónő még mindig hozza a megfelelő szintet, nem viszi túlzásba, éppen annyi túlfűtött jelenetet ír, amennyire szükség van, nem időzik el indokolatlanul sokat az ilyen jellegű részeken.
A kisvárosi részek sem rosszak, bár az elmaradhatatlan rosszakarókat igazán ki lehetne venni ezekből a könyvekből, mert nem minden esetben tesznek hozzá. Itt például a seriffhelyettes legalább hússzor elsüti, hogy nem tetszik neki, hogy Grace és Max jóban vannak, én meg mindig arra gondoltam közben, hogy mégis mi közöd van hozzá? Felnőtt emberek, ha ők együtt akarnak lenni, akkor úgy lesz, és kész, te meg fogd már be a szád. Kedves vagyok, igaz?
Bár nem annyira erős könyv, mint az előző, mégis, egyszeri kikapcsolódásnak teljesen jó, igaz, én például nem tudtam vele olyan gyorsan haladni, mint annak idején az Egy font hússal.
Gyűlölt karakter(ek): Lizzie
Pont: 10/8
Alapok:
Nyelv. magyar
Fordította: Lukács Andrea
Kiadta: Libri Kiadó
Év: 2016
Oldalszám: 472
Sorozat: A Pound of Flesh (#2)
Résztvevő blogok listája:
10.03. - Kristina blogja
10.06. - Angelika blogja
10.09. - CBooks
10.12. - Kelly & Lupi olvasNyereményjáték:
Mivel Max a történet kezdetén komoly drogproblémákkal küzd, a játék is ehhez kapcsolódik. Olyan hírességekre kell ráismernetek az egyes állomásokon található egy-egy kép alapján, akik hozzá hasonlóan szintén megjárták a poklot az efféle szerek - vagy éppen a súlyos alkoholizmus miatt. Mindössze annyi a dolgotok, hogy az adott ember nevét beírjátok a Rafflecopter megfelelő dobozába. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése