Miért: Ezzel leptem meg magamat a névnapom alkalmából.
Tartalom: A tizenhét éves Vane Westonnak fogalma sincs arról, hogyan élte túl tíz éve a pusztító tornádót, amely megölte a szüleit. Azt sem tudja, hogy a gyönyörű, sötét hajú lány, aki a vihar óta minden éjjel felkavarja álmait, vajon valóban létezik-e. Csak reménykedik benne.
A lány létezik, de nem ember. A tizenhét éves Audra szilf, egy levegőelementál, aki képes kommunikálni a széllel. Ezenkívül őrző – Vane őrzője –, és esküt tett, hogy bármi áron megvédi a fiút. Még ha a saját életét kell is feláldoznia.
Miután egy meggondolatlan lépés elárulja hollétüket az ellenségnek, aki mindkettőjük családját meggyilkolta, Audra kénytelen emlékeztetni Vane-t a származására. Tudásával együtt azonban Vane egy olyan emléket is felidéz, amelyet Audra mindenképp feledtetne vele. A legnagyobb veszélyt pedig még csak nem is az egyre közeledő harcosok jelentik, hanem a kettejük között fellángoló, tiltott szerelem. (Merit)
A lány létezik, de nem ember. A tizenhét éves Audra szilf, egy levegőelementál, aki képes kommunikálni a széllel. Ezenkívül őrző – Vane őrzője –, és esküt tett, hogy bármi áron megvédi a fiút. Még ha a saját életét kell is feláldoznia.
Miután egy meggondolatlan lépés elárulja hollétüket az ellenségnek, aki mindkettőjük családját meggyilkolta, Audra kénytelen emlékeztetni Vane-t a származására. Tudásával együtt azonban Vane egy olyan emléket is felidéz, amelyet Audra mindenképp feledtetne vele. A legnagyobb veszélyt pedig még csak nem is az egyre közeledő harcosok jelentik, hanem a kettejük között fellángoló, tiltott szerelem. (Merit)
Vélemény: Ez a könyv olyan szeszélyessé tett olvasás közben, mint az a bizonyos légmozgás, amiről szólni szeretne. Akadtak olyan pillanatok, amikor, ha nem is imádtam, valamilyen szinten mégis csak szerettem ezt a történetet, de be kell vallanom, hogy az esetek többségében sajnos inkább untam, vagy, ami még rosszabb, egyenesen a hajamat téptem. De, mielőtt erre a negatív-hullámra kitérnék, szeretnék megemlékezni arról a pár jó dologról, ami akadt benne.
A világfelépítés egyes elemei nagyon jók. Ugyan a szilfek világa az én felfogásom szerint néhol túlságosan is drasztikus, sőt, egyenesen teátrális - gondolok itt például az elköteleződés motívumára -, de azt hiszem, éppen ebben lehet megragadni azt, hogy mennyire változékony is a szél, amire a társadalmuk egésze épül. Mégis, ha egy szóval kellene jellemeznem az egész történetet, azt tudnám mondani, hogy gyerekes. Rengeteg olyan rész van benne, ami jobban illett volna egy gyerekkönyvbe, mesébe, mint egy YA-nak szánt könyvbe. Mert lehet, hogy a szereplőink már tizenhét évesek, de a viselkedésük miatt legtöbbször jobban hajaztak a tizenhárom, vagy éppenséggel tizennégy éves korosztályra. Vegyük például Vane stílusát: nem tudom, hogy ez vajon a fordító hibája-e, vagy a
z eredeti szöveg is ilyen, de a srác stílusa kilencvenkilenc százalékban a nyegle tinédzserekére hajaz, ami az én meglátásom szerint távolról sem passzol egy tizenhét esztendős fiatalemberhez. Bár, mivel nekem mindig is magasak voltak az elvárásaim viselkedés terén, lehet, hogy ez másokat egyáltalán nem fog zavarni.
Azonban, a legnagyobb baj az, hogy Audra sem tudott meggyőzni arról, hogy az ő személyében egy életképes karakterről lenne szó. A regény kilencven százalékában annyira egoista, hogy szívem szerint több alkalommal is felpofoztam volna. Mindig azon nyavalyog, hogy a feladata így, a kötelessége amúgy... Aztán ezt a lehető leglehetetlenebb pillanatban félredobja a sarokba, mintha az elvei sohasem léteztek volna. Azt hiszem, ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a romantikát teljesen feleslegesnek, és végtelenül üresnek érezzem. Számomra ebben a szálban nem akadt semmi romantikus. Arra se jöttem rá, hogy vajon Vane és Audra mit szeretnek egymásban. Ez főleg Audra szemszögéből igaz, aki mindvégig azon siránkozik, hogy neki majd fel kell áldoznia magát, és hogy ez milyen rossz, de neki akkor is ez a kötelessége - ettől a szótól már komolyan herótom lett a regény végére -, szóval mindenféleképpen meg fogja tenni.
De volt még valaki, aki még Audránál is jobban kivágta nálam azt a bizonyos biztosítékot, ő pedig Audra anyja, Arella. Na, ő még a lányánál is rosszabb... Ez a nő maga a megtestesült rosszindulat. Senki és semmi nem elég jó neki, és a legkedvesebb passziója az, hogy azon gondolkozik, miként tegye tönkre az egyetlen gyermeke életét, akire mindig is féltékeny volt. Mégis milyen anya lehet féltékeny a saját vérére? Ez számomra egyszerűen felfoghatatlan, azt kell mondanom. Hiszen egy szülőnek az lenne a feladata, hogy védelmezze a fiát, vagy lányát, nem pedig az, hogy minden létező módon keresztbe tegyen neki.
Mindebből látszik, hogy nem rajongok ezért a könyvért, sőt, kimondottan nem szeretem. Kint hamarosan megjelenik a folytatás is, de nem hiszem, hogy erőlködni fogok, hogy minél előbb elolvassam. Inkább majd akkor, ha eret akarok vágni magamon.
z eredeti szöveg is ilyen, de a srác stílusa kilencvenkilenc százalékban a nyegle tinédzserekére hajaz, ami az én meglátásom szerint távolról sem passzol egy tizenhét esztendős fiatalemberhez. Bár, mivel nekem mindig is magasak voltak az elvárásaim viselkedés terén, lehet, hogy ez másokat egyáltalán nem fog zavarni.
Azonban, a legnagyobb baj az, hogy Audra sem tudott meggyőzni arról, hogy az ő személyében egy életképes karakterről lenne szó. A regény kilencven százalékában annyira egoista, hogy szívem szerint több alkalommal is felpofoztam volna. Mindig azon nyavalyog, hogy a feladata így, a kötelessége amúgy... Aztán ezt a lehető leglehetetlenebb pillanatban félredobja a sarokba, mintha az elvei sohasem léteztek volna. Azt hiszem, ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a romantikát teljesen feleslegesnek, és végtelenül üresnek érezzem. Számomra ebben a szálban nem akadt semmi romantikus. Arra se jöttem rá, hogy vajon Vane és Audra mit szeretnek egymásban. Ez főleg Audra szemszögéből igaz, aki mindvégig azon siránkozik, hogy neki majd fel kell áldoznia magát, és hogy ez milyen rossz, de neki akkor is ez a kötelessége - ettől a szótól már komolyan herótom lett a regény végére -, szóval mindenféleképpen meg fogja tenni.
De volt még valaki, aki még Audránál is jobban kivágta nálam azt a bizonyos biztosítékot, ő pedig Audra anyja, Arella. Na, ő még a lányánál is rosszabb... Ez a nő maga a megtestesült rosszindulat. Senki és semmi nem elég jó neki, és a legkedvesebb passziója az, hogy azon gondolkozik, miként tegye tönkre az egyetlen gyermeke életét, akire mindig is féltékeny volt. Mégis milyen anya lehet féltékeny a saját vérére? Ez számomra egyszerűen felfoghatatlan, azt kell mondanom. Hiszen egy szülőnek az lenne a feladata, hogy védelmezze a fiát, vagy lányát, nem pedig az, hogy minden létező módon keresztbe tegyen neki.
Mindebből látszik, hogy nem rajongok ezért a könyvért, sőt, kimondottan nem szeretem. Kint hamarosan megjelenik a folytatás is, de nem hiszem, hogy erőlködni fogok, hogy minél előbb elolvassam. Inkább majd akkor, ha eret akarok vágni magamon.
Kedvenc karakter(ek): -
Gyűlölt karakter(ek): Audra, Arella
Pont: 2/10
Alapok:
Nyelv: magyar
Fordította: Komáromy Zsófia
Kiadta: Merit könyvek
Év: 2013
Oldalszám: 430
Sorozat: Sky Fall (#1)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése