Holly Black: A fehér macska

Miért: Egy barátnőm ajánlotta.

Tartalom: Cassel átoktevők családjából származik, akiknek hatalmukban áll, hogy kezük legkisebb érintésével megváltoztassák valaki érzéseit, az emlékeit, a szerencséjét. Mivel az átoktevés törvényellenes, ők mindannyian gengszterek vagy szélhámosok. Kivéve Casselt. Az ő érintése nem varázslatos, úgyhogy ő kívülálló, az egyenes srác egy görbe úton járó családban. Mindössze egyetlen apróságot kell elnézni neki, hogy három évvel ezelőtt meggyilkolta a legjobb barátját, Lilát.

Az azóta eltelt idő alatt Cassel, beleolvadva a tömegbe, gondosan felépítette a normalitás látszatát. Ám a látszat bomlásnak indul, amikor Cassel egy szörnyű álomtól űzve, amiben egy fehér macska akar neki valamit mondani, egyik éjszaka elkezd alvajárni. Más, felkavaró dolgot is észrevesz, két bátyjának furcsa viselkedését is beleértve. Titkolnak előle valamit, amiből egy rejtélyes történet bontakozik ki. Ahogy Cassel elkezdi gyanítani, hogy részese egy óriási csalásnak, azt is szeretné megtudni, valójában mi történt Lilával. Az is lehet, hogy még mindig életben van? Hogy ezt kinyomozza, Casselnek túl kell járnia az összes körülötte lévő szélhámos eszén. (Kömyvmolyképző)

Vélemény: Lassan meg kéne tanulnom, hogy nem toronymagas elvárásokkal kellene nekiállnom egy könyvnek. Mivel az egyik legjobb barátnőm, úgy két-három évvel ezelőtt valósággal ódákat zengett erről a regényről, amikor végül sort tudtam rá keríteni, azzal a tudattal kezdtem el olvasni, hogy nekem ez egészen biztosan tetszeni fog. Hiszen egy olyan személy ajánlására kezdtem el olvasni, akivel közel azonos az ízlésünk, meg ehhez hasonlók, ráadásul már a fülszöveg is igencsak ígéretesnek tűnt a számomra... Mégis, azt kell mondanom, hogy Holly Black Fehér macskájával kapcsolatban sikerült egy igencsak méretes bakot lőnöm. Nekem távolról sem tetszett annyira, mint hittem. Tehát a tanulság: még, ha valaki olyan ajánlja is a könyvet, akinek nagyon adtok a véleményére, ne legyetek benne száz százalékig biztosak, hogy ti is szeretni fogjátok. Igaz, az ilyen tapasztalat tanulópénznek sem utolsó.

Kezdjük ott, hogy Black stílusa nekem valahogy nagyon nem jött be. Félreértés ne essék, soha, semmi bajom nem volt azzal, ha egy írónő férfi szemszöget hoz, de ez most valahogy egyáltalán nem működött nálam. Valahogy annyira érződött a szövegen, hogy egy hölgy írta, hogy az rám már-már kizökkentően hatott, pedig ilyesmi nem igen szokott velem előfordulni. Mindvégig olyan érzésem volt olvasás közben, mintha Cassel sem igazán tudná, kiféle, miféle ő valójában, és itt most nem arra gondolok, hogy egy átokvető család leszármazottja, aki, ennek ellenére, úgy tűnik, képességek nélkül jött a világra. Black valahogy nem tudta számomra hitelesen átadni a fiú gondolatait és érzéseit. A fogalmazás néhol pongyolának tűnt, ami szintén nem éppen pozitív irányba billentette nálam a mérleg nyelvét. 

A világfelépítés, bár alapvetően pofonegyszerű, valahogy mégis zavarosan jön át a könyv lapjairól. Eleinte például egyáltalán nem volt egyértelmű, miért hord mindenki kesztyűt, sőt, továbbmegyek, még az sem, hogy vajon tényleg mindig mindenki kesztyűt visel - elkerülve ezzel az esetleges bonyodalmakat, ha egy átokvetővel találkoznának -, vagy ez csak az iskolának - ahova Cassel jár -egy komoly nünükéje. Hol pozitív, hol abszolút negatív értelemben jelenik meg ez az átokvetők téma, mintha a társadalom maga se nagyon tudná, miként viszonyuljon ehhez a fajtához. Hiszen, hiába tiltják törvényekkel, megállítani akkor sem képesek a jelenséget, és így ez egy nagyon furcsa módon integrálódik a mindennapi életbe. 
Tény és való, hogy a regény közepe táján végre beindul a cselekmény, sőt, azt is elismerem, hogy bizonyos jelenetek izgalmasra és érdekesre sikerültek, mégis, az én szememben ezek a körülmények sem tudták megmenteni ezt a könyvet. Mégis, egy aprócska pozitívum csak eszembe jutott így a végére: Cassel és a testvérei - Barron és Philip - között egy olyan szövevényes kapcsolati háló jön létre, ami bizonyos szempontból újraértelmezi a testvéri kapcsolatok fogalmát. Alighanem itt található a legtöbb meglepő, és kiszámíthatatlannak szánt csavar.
Ugyanakkor, mint azt a kedvenc karaktereket tárgyaló résznél láthattátok, számomra nem a főszereplőink valamelyike volt a legszimpatikusabb, hanem Maura, Philip felesége. Nehéz lenne megfogalmaznom, vajon miért éreztem így vele kapcsolatban, de talán azért, mert kis felvillanások erejéig láthatjuk, hogyan bánik vele átokvető férje,  és ember legyen a talpán, aki nem sajnálja meg ezek után. Én például képtelen voltam elmenni mellette.
Nagyon bízom benne, hogy a következő rész már jobban sikerül majd, hiszen rövidesen azt is elkezdem majd. Eddig azt hallottam, hogy valóban jobb, de ezt már csak akkor fogom elhinni, ha magam is megtapasztalom. :)

Kedvenc karakter(ek): Maura
Gyűlölt karakter(ek): Philip
Pont: 4/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: Kovács Krisztina
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2013
Oldalszám: 304
Sorozat: Curse Workers (#1)