Miért: Nick Gautier. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.
Tartalom: Amikor Nick már kezdte elhinni, hogy már nem jöhet rosszabb...
Alig, hogy túlélte a zombik támadását, egy alakváltóktól és démonoktól hemzsegő világban találja magát, ahol mindenki a lelkére pályázik. Az új igazgató azt hiszi, hogy ő legrosszabb gyerek az iskolában, az edzője olyan dolgokra akarja rávenni, amihez nem füllik foga, miközben egy lány hangja kísérti... Egy lányé, akit senki sem láthat.
S, ha mindez nem lenne elég: ha nem tanulja meg életre kelteni a halottakat a hét végéig, ő is egy lesz közülük.
Vélemény: Mint tudjátok, már az első részért is odáig voltam, de az Invincible csak még tovább fokozta a Nick és története iránt érzett rajongásomat.
Egyrészt, az a vonása külön tetszett, hogy a cselekmény pontosan ott folytatódik, ahol az Infinityben abbamaradt, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy egy perc sem telik el aközött, ahol az első kötet véget ér, és kezdetét veszi a második. Ez pedig ad egy egészen különleges ízt az egésznek, főleg, ha gyors egymásutánban olvassa el őket az ember.
A történet azonnal beránt, s, noha nem nevezném kiszámíthatatlannak - már ami a regény fő szálát illeti -, az apró mellékszálak terén, mint például Ambrose jelenléte és célja sok meglepetést rejteget még, amik azonban csak a későbbiek folyamán fognak kiderülni, ha jól sejtem.
Ám nem csak ez teszi különösen érdekessé számomra ezt a részt, hanem az, hogy rengeteg apró dolog derül ki a fiúval, de még inkább a környezetével kapcsolatban.
Ott van példának okáért Bubba, akiről eddig nem sokat tudhattunk meg - azt leszámítva, hogy ő az egyik legviccesebb karakter, akit Kenyon papírra álmodott -, de most kiderül néhány olyan részlet, ami egy teljesen más fényben világítja meg a férfit, s az én véleményem szerint, csak még szerethetőbbé teszi. Ugyanakkor például Nekoda kapcsán továbbra is sötétben tapogatózunk, az ő szerepe még mindig elég homályos.... De bízom benne, hogy a következő rész után már okosabbak leszünk. Caleb-ről az előző kötet kapcsán se írtam semmit, egyszerűen azért, mert, bár nagyon szerethető valaki, egyelőre nem találtam benne semmi különlegeset. Remek testőr Nick mellett, ezt elismerem... de neki is vannak furcsa ügyletei, na.
Nick hozza a tőle megszokott kissé nyers, kamaszokra jellemző, nyegle stílust, amit a kommentjei remekül át tudnak adni. Érdekes látni, hogy miként próbál megbirkózni azzal, hogy ki is ő, és mi vár rá, miközben igyekszik normális tinédzserként viselkedni, ami, ha ennyi természetfeletti lény mászkál körülötted, egyáltalán nem egyszerű. Még akkor sem, ha Cherise minden egyes alkalommal keményen lerántja a földre.
A kedvencem azonban egy új karakter: Grim, vagyis a Halál, akinek az a feladata, hogy felszínre hozza a Nickben rejlő erőket, és megtanítsa azok használatára. Néhány megnyilvánulásán hangosan nevettem, ugyanakkor voltak pillanatok, amikor a hideg futkosott tőle a hátamon. Nem mintha ez baj lenne, azt hiszem, éppen ez az, amit szerettem benne. Meg se próbál jóként viselkedni, elvégre nem az. Egyrészt a tanítandó kölyköt látja a fiúban, de másrészt az ellenséget is, akit, ha tehetné, szívesen eltenné láb alól. Ez a furcsa egyensúly pedig igen vicces jeleneteket eredményezhet, és eredményez is. Én kimondottan szerettem azokat a pattogós párbeszédeket, amiket Nick-kel folytat.
Akad egy újabb főellenség ebben a részben, Devus edző, aki - erre egyszerűen nem tudok jobb szót mondani - egy vérbeli szemétláda. Értem én, hogy vannak becsvágyó emberek, de attól, amit ez a fazon művel, komolyan mondom, hogy több soron is leesett az állam. Azt sajnálom vele kapcsolatban, hogy bár ki van dolgozva a története, én mégis nagyon rövidnek találtam. Szerintem elég keveset szerepelt ahhoz képest, hogy voltaképpen ő lenne a lényeg ebben a könyvben.
Mit mondhatnék még? Akinek tetszett az első rész, szerintem ezt is szeretni fogja.
Kedvenc karakter(ek): Nick, Ambrose, Bubba, Grim
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 20/10
Alapok:
Nyelv: angol
Kiadta: St. Martin's Griffin
Év: 2011
Oldalszám: 420
Sorozat: Chronicles of Nick (#2)
