Ellen Hopkins: Triangles

Miért: Ellen Hopkins rajongó volnék. 

Tartalom: Adott három, már felnőtt barátnő - Holly, Andrea és Marissa -, akiknek életük során különböző nehézségekkel kell szembenézniük. Az érdekes az, hogy bizonyos szempontból mindannyian elbuknak. Bár ettől függetlenül egyikükre se használnám a bukott angyal kifejezést. Hiszen emberek vagyunk, és mind követünk el hibákat... A kérdés csupán az, hogy mekkorákat. És hogy tudunk utána tükörbe nézni?  

Vélemény: Ez a kritika kissé rendhagyó lesz a többihez képest, ugyanis itt szinte lehetetlenség egy kalap alá venni az egész könyvet, mivel a kisebb-nagyobb átfedések ellenére, az olvasónak végig olyan érzése van, mintha három különböző könyvet olvasna egy időben. Bár ez a technika jellemző Hopkinsra, szinte az összes könyvében több szemszögből mutatja be az eseményeket, itt valahogy igen éles határ tapasztalható a három fent említett nő között, így mindhármukról külön-külön fogok véleményt formálni. Éppen ezért a kritika elég spoileres lesz, szóval, ha valaki nem szereti az ilyesmit, ezt a bejegyzést inkább ne olvassa el. 

Kezdjük is mindjárt a számomra legellenszenvesebb - mondhatnám úgy is, hogy a leggyűlöltebb karakterrel, akinek egy csepp szimpátiát sem sikerült kisajtolnia belőlem majdnem hétszáz oldal alatt. 

Holly Carlisle: Számomra az ő karaktere alapjában véve visszataszító. Azt a nőt testesíti meg, aki nem akar megöregedni, a negyvenhez közeledve is csak azon jár az esze, hogy lehetne még jobb, még szebb, még tökéletesebb. Ezzel, önmagában még nem lenne gond, hiszen senki sem vethet meg valakit azért, mert az ad magára, csakhogy Holly igen alaposan túllő a célon. Inkább öltözködik úgy, mint egy tinédzser, mintsem egy kétgyermekes családanya. Igazán hiú személyiség, aki mindig az újdonság után ácsingózik... az ágyban is. Nem egy alkalommal megcsalja a férjét, sőt, a lánya egyik tanárával is viszonyba bonyolódik, akivel együtt vetik bele magukat a swinger életstílus örömeibe. Meglehet, hogy az én erkölcsi mércém van túlságosan magasan, de szerintem ez a nő egyszerűen borzalmas. Ő az a karakter, akinek a regény majdnem végéig mindene megvan, amire egy ember vágyhat... Na jó, majdnem minden. Tény, hogy a szülei örökbe adták, mert az anyja túl fiatalon szülte, ráadásul törvénytelen gyerek volt, ezért egyiküket sem ismeri. Természetes, hogy megpróbálja őket felkutatni. De szerintem, ezt az egy dolgot leszámítva nem lenne oka arra, hogy állandóan nyavalyogjon... Neki mégis sikerül. 

Andrea Dawn: Vele igazából nem volt sok bajom. Jó, valljuk be, nem tökéletes. Andrea elvált, most már egyedülálló anya, akinek meg kell birkóznia azzal a kellemetlen szituációval, hogy a volt férje új barátnőre tett szert, akivel épp összebútorozik, ráadásul a lánya is elfordul tőle - köszönhető ez annak, hogy kamaszodik, és az apa új barátnőjével együtt jár annak tizenéves fia, aki megtetszik neki -. Idővel betoppan az életébe egy másik férfi, ám, amikor újra csalódnia kell, kétségbeesésében egy olyan lépésre szánja el magát, amilyenre nagyon nem kéne. Itt emlékeznék meg Marissa és Andrea szüleiről is, akik igazi fényfoltot jelentenek ebben a komor hangvételű regényben, ugyanis mindketten vérbeli hippik, és mint ilyenek, igen érdekes színben látják a világot. Valahányszor felbukkannak, szinte érezni a történet hangulatváltozását. Ez kifejezetten tetszett.

Marissa Trask: Azt kell, hogy mondjam, talán még ő a legártatlanabb hármuk közül, igaz, akárcsak a többieknek, neki is megvannak a maga hibái. Marissa két gyermeket nevel a férjével, a kamasz Shane-t és a négy éves Shelby-t. Igaz, a férje túlságosan sokat van távol a munkájából kifolyólag, ezért olyan, mintha szerencsétlen nőnek teljesen egyedül kellene megbirkóznia azzal, hogy a kisebbik gyermeke halálos beteg. Éppen ezért minden idejét a kislányra áldozza, aminek megvan az a hátránya, hogy Shane-re egyáltalán nem marad ideje. Legtöbbször észre sem veszi, ha a srác ott van a közelében, s ezzel gyakorlatilag elvágja magát a fiától, nem igazán foglalkozik vele - eteti, és mos rá, de Marissa részéről ennyiben ki is merül az anyai gondoskodás -. Tudja, hogy a fia homoszexuális, és azzal is tisztában van, hogy a mélyen vallásos férje éppen emiatt fordult el a gyerektől, ám Shelby miatt neki se marad ideje arra, hogy foglalkozzon vele. És én igazából ezért ítélem el valamilyen szinten. Értem én, hogy Shelbyt folyamatosan gondozni kell, ezzel nincs is semmi gond, de Marissa képtelen rá, hogy segítséget vegyen igénybe. Azt hiszi, mivel ő az anyja, mindent neki kell csinálnia. Ahelyett, hogy felfogadna egy ápolót - a férje keresetéből vígan telik erre -, és az így keletkező szabadidejében odafigyelne egy kicsit a másik gyerekére, akinek szintén megvannak a maga problémái, valamint a férjére. Ha így tett volna, talán nem hullik darabjaira a családja. Talán.

Mindent egybevetve azt mondanám, Hopkins hozta a tőle megszokott színvonalat: igazi, hús-vér karakterek, érdekes, és hihetően felépített történet, ami igen komoly nyomot hagy az olvasóban, ha tetszik, ha nem.

Kedvenc karakter(ek): Shane, Brianna
Gyűlölt karaker(ek): Holly, Jace
Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiada: Atria Books
Év: 2011
Oldalszám: 529
Sorozat: -

Isaac Marion: Eleven testek

Miért: Nemsokára (2013 februárjában) kihozzák a könyv alapján készült mozifilmet, aminek nemes egyszerűséggel imádom az előzetesét. 

Tartalom:  
Isaac Marion megírta a legváratlanabb romantikus történetet. Sose gondoltam, hogy ilyen szenvedélyesen érdekel majd egy zombi." – Stephenie Meyer, A Twilight-saga szerzője
R egy fiatal férfi. Éppen egzisztenciális válságban van – ő egy zombi. Keresztülverekszi magát a háborúban megsemmisült, összeomlott Amerikán, és az eszüket vesztett, éhes társai között mégis valami többre vágyik, mint vér és agyvelő. A többiekkel ellentétben ő tud beszélni – néhány felmordult szótagot ugyan, de a belső élete csupa mélység, csupa csoda és vágy. Nincsenek emlékei, nincsen személyisége, nincs pulzusa sem, de vannak álmai.
Ijesztő, vicces, és meglepően szívbemarkoló. Az Eleven testek arról szól, milyen élni, hogy milyen meghalni, és arról, hogy milyen az elmosódott határ a kettő között. (Libri)

Vélemény: A film ugyan még nem jelent meg, de azt már most lehet sejteni - bár, ez teljesen személyes vélemény -, hogy az adaptáció nem lesz rossz. Minden bizonnyal lesznek eltérések, ez elkerülhetetlen, de én úgy gondolom, ugyanazt fogom visszakapni, amit a könyvben már megtapasztaltam, bár jóval több humorral fűszerezve. 

Marion regényének hangulata... eléggé megfoghatatlan. Nem kimondottan lehangoló, de nem is okoz nagy örömet. Egyszerűen csak úgy van. A történetet "R" szemszögéből ismerjük meg, aki, zombi lévén nem túl kommunikatív lény, és valljuk be, nem is kimondottan okos. Emlékszik bizonyos dolgokra, benyomásokra, fogalmakra, tehát van egy elképzelése az Élők világáról, akárcsak a többi zombinak, akik ennek megfelelően létrehozták a maguk kis minitársadalmát. Nincsenek külön vagyoni osztályok, vagy ilyesmi, de például van egyfajta "vallási" közösségük, vagy minek mondjam. Ennek megfelelően, például a zombik "házasodnak"... A rituálé ugyan nem túl bonyolult, de ott van. Aztán, "örökbe fogadják" azokat a gyerekeket, akik  szintén élőholttá váltak, és gondoskodnak róluk, hogy ne sorvadjanak el csak úgy. Igaz, ez sem a tipikus szülői gondoskodás, inkább csak egyfajta ösztön, vagy valami ilyesmi. Megvan az igényük arra, hogy olyan dolgokat csináljanak, mint a normális emberek, még akkor is, ha javarészt fel sem fogják, miért akarják. Csak szükségét érzik. Az éhséggel is ugyanez a helyzet: időről-időre megéheznek, és falkákba verődve vadásznak.
Maga a történet nagyon lassú, hiszen nem az események állnak a középpontban, hanem R gondolatai, észrevételei, valamint az, ahogyan megváltozik. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon tényleg változik-e, s nem csak arról van-e szó, hogy Perry kvázi megszállta, jobban, mint a korábban felzabált emberek? Ezt még most sem sikerült eldöntenem, igazából mindkettő variációt el tudom képzelni. R jelleméről nem sok minden derül ki a regény folyamán, hacsak az nem, hogy komolyan veszi a dolgokat, és esze ágában sincs feladni semmit, még akkor se, ha az IQ-szintje zombiként nem üti meg a normát. Ennek ellenére, vigyáz Julie-ra, nem hagyja, hogy baja essék, és ezt nagyra értékeltem benne.
A Rómeó és Júliás hasonlatban is lehet valami - el-eljátszottam a gondolattal, főleg annál a bizonyos erkélyes jelenetnél, ami szerintem elég jól sikerült, legalábbis én kimondottan élveztem -, bár nekem az a véleményem, hogy ebben a történetben ez nem feltétlen tudatos, mint mondjuk a When you were mine-ban (amiről negyedannyira sem voltam pozitív véleménnyel, mint erről a könyvről). De erről leginkább az írót kellene megkérdezni. Mivel ez nem éppen egy romantikus történet, R és Julie kapcsolatában sem ez a vonulat dominál. Inkább az, hogy elkezdenek kötődni egymáshoz, de ez nem feltétlen egyenlő a szerelemmel. Annak is lehet venni, de nem muszáj. Én ilyen "hol így, hol úgy" módon viszonyulok ehhez a kérdéshez.
Egyetlen egy negatívumot említenék csupán, ami lehet, hogy másnak éppenséggel tetszik, de engem halálra untatott: ez pedig Perry maga. Rengeteg visszaemlékezése van a könyvben, és én kimondottan utáltam. Megértem, hogy meg kell ismernünk, hogyan viszonyult Julie-hoz meg minden máshoz, de legszívesebben átugrottam volna azokat a részeket, amik az ő szemszögéből íródtak.
A történet vége is kissé összecsapottnak tetszik, de mégis... engem valahogy nem zavart. Lehet, hogy azért, mert a regény többi része nagyon tetszett, és ezért az, hogy mi van a végén, már nem izgatott annyira, mert elteltem a köztes történésekkel, ki tudja.
Bár ez a könyv sem rossz - nekem például kimondottan kedvenc -, könnyen lehet, hogy a film még jobb lesz. Már várom. Ízelítőnek íme az előzetes, ha még nem láttátok volna:

                                               
Kedvenc karakter(ek): "R", Nora, Julie
Gyűlölt karakter(ek): Perry Kelvin
Pont: 10/10

Alapok:

Nyelv: magyar
Fordította: ?
Kiadta: Libri kiadó
Év: 2013
Oldalszám: 312
Sorozat:Warm Bodies (#1)

R. J. Anderson: Ultraviolet

Miért: Toffy ajánlotta.

Tartalom: Alison sohasem volt teljesen átlagos. Gyerekkora óta különböző színek kísérik az életét, amiket azonban rajta kívül senki sem lát. S, amikor egy kórház pszichiátriai osztályán ébred, ráadásul a rendőrséget is bevonják az ügybe, akik az eltűnt osztálytársnőjét keresik... Alison ráébred, hogy talán nincs minden rendben se a fejében, se az életében. Vagy mégis?

Vélemény: Ez is egy olyan könyv, amiről nehéz írni. Nem azért, mert rossz - mielőtt még bárki félreértene -, hanem mert már a kezdetek kezdetén olyan mély benyomást tesz az olvasójára, hogy csak nehezen lehet szavakba önteni, mit is éreztél akkor, amikor befejezted.

Mivel, már olvastam hasonló témájú könyvet - Ellen Hopkins: Impulse -, maga a pszichiátrián töltött idő, mint téma, nem ért váratlanul, sőt, a tálalás is elég hasonló. Mindkét írónő remekül érzékelteti, milyen érzés lehet ilyen steril, és egyhangú körülmények között élni, bár Anderson enyhít ezen a komorságon azzal, hogy imitt-amott némi humort is csepegtet a történetbe. Ezzel együtt, én úgy vagyok vele, hogy az ilyen helyszínek akaratlanul is arra késztetik az embert, hogy elgondolkodjon, és mint olyan, szembenézzen a saját démonaival, egyszerűen azért, mert a jól megkoreografált napi rutin egyhangúságát csak ezzel tudja megtörni.

A cselekmény egyszerűen magával ránt, annak ellenére, hogy nem indul be azonnal, sőt, a legelejét még vontatottnak is nevezhetnénk. Mégis, az írónő stílusa annyira megnyerő, és olyan hitelesen adja vissza Allison érzéseit, hogy azonnal magadénak érezheted az egész történetet... Feltéve, ha hajlandó vagy elmerülni egy sötét, és lehangoló világban. Noha a lány úgy érzi, a világa tele van színekkel, s azokkal a fényekkel, amiket rajta kívül senki sem láthat, ha belegondolunk, ez nem egy túl vonzó állapot. Legalábbis számomra nem az. Az őt körülvevő magány pedig külön hab a tortán... 

Eleinte mindenki, még Alison legjobb barátnője is őrültnek tekinti a lányt, majd a pszichiátrián megjelenik egy új kezelőorvos, Sebastian Faraday személyében, aki úgy tűnik, megérti az állapotát, és valóban szívügyének érzi, hogy segítsen rajta. Nagyon szerettem ezt a karaktert, hiszen végre volt valaki, aki hellyel-közzel meg tudta válaszolni a bennem is felmerülő kérdéseket.

Emellett az egész könyvet belengi egy ilyen "Mi van ha?" hangulat. Mi van, ha Tori, Alison osztálytársnője, mégse halt meg? Mi van, ha mégis? Börtön vár rá, vagy örökre besuvasztják a diliházba?

Egyszer csak eljön az a pont, amikor azt érzed, mintha egy teljesen más regénybe csöppentél volna, annak ellenére, hogy a történet lineárisan, és végtelenül logikusan folytatódik tovább. Lehet, hogy ekkor ránt végleg magába a történet? Vagy csak annyira sokkoló az az éles váltás? Erre még most sem tudok rájönni. Először el sem akartam hinni, hogy Anderson behozott egy számomra elképzelhetetlen szálat, de később rá kellett ébrednem, hogy ez így tökéletes. Bár elég érdekesen magyarázza meg a történetet, mégsem tartom elképzelhetetlennek. Csak kár, hogy nekem ez a fajta megközelítés nem az esetem, de ettől függetlenül, megérte elolvasni.

Kedvenc karakter(ek): Kirk, Sebastian, Tori
Gyűlölt karakter(ek): Alison anyja, akinek most hirtelen nem ugrik be a neve...
Pont: 7/10

Alapok:

Nyelv: angol
Kiadta: Orchard
Év: 2011
Oldalszám: 410
Sorozat: Ultraviolet (#1)

Richelle Mead: A szukkubusz dala

Miért: Elkezdett érdekelni, miért rajonganak érte ennyien.

Tartalom: Georgina Kincaid, a gyönyörű könyvesbolti eladónő látszólag mindennapi életet él Seattle-ben. Reggelente a macskájával játszik, napközben elbűvölően csacsog a vásárlókkal, este pedig táncórákat ad barátainak, vagy éppen valamelyik környékbeli banda koncertjén lóg. Legjobb barátai két vámpír és egy kisördög. Ja, igen, ő maga pedig szukkubusz. Férfifaló, alakváltó démon, aki áldozatai gyönyöre közben elszívja életerejüket, s lelküket a kárhozat felé taszítja. Nem ma kezdte a pályát, mintegy 1600 éve, 16 évesen adta el a lelkét a halhatatlanságért, azóta csábítja a hímnemű halandókat, főnökei legnagyobb megelégedésére.

A hangulatos estéket azonban egy gyilkos zavarja meg, aki a halhatatlanokat vette célba, és aki ráadásul szerelmes vallomásnak szánt levelekkel bombázza Georginát. Angyalok, démonok, vámpírok és más különös lények bukkannak fel, és bár a pokol és a mennyek harca folyamatos, az örökkévalóknak ez meg sem kottyan… (Agave Kiadó) 

Vélemény: Nem ezzel szerettem volna kezdeni, de amint beleolvastam a könyvbe, az első gondolatom az volt, hogy olyan, mintha egy Anita Blake kötetet vettem volna a kezembe. Na, nem azokat a mostanában kijött, jórészt "Csak szex és más semmi" témájú részeket, hanem olyanokat, mint például a legelső, a Bűnös Vágyak. Mint utólag felvilágosítottak, leginkább azért vettem Georgina-t és Anitát egy kalap alá, mert ugyanaz az ember fordította, s mint ilyen, óhatatlanul is megegyezik a két regény stílusa. Belátom, ez hiba volt.

De, ha már így alakult, akkor elmondom, miért szerettem sokkal jobban Georgie karakterét. Annak ellenére, hogy Anitával ellentétben ő már nem halandó, mégis akként viselkedik. Megvan a maga kialakult élete, amibe a természetfeletti csak akkor és ott zavar be, ahol nagyon muszáj. Nincs elszállva magától, tudja, hogy ő is csak egy fogaskerék a gépezetben, ami a poklot működteti, ennek megfelelően éli mindennapjait. Az kiváltképp tetszett, hogy a fajtája nem nimfomán prostituáltnak lett kitalálva. Természetes, hogy szüksége van a szexre, de ez nem azt jelenti, hogy éjt nappallá téve, szinte a nap minden egyes percében erre kellene gondolnia, vagy minden este összefeküdnie legalább egy valakivel.

Emellett az érzései is hihetőek. Mead remekül érzékelteti azt vívódást, amin a szukkubusz átmegy, valahányszor egy olyan férfi közelébe kerül, aki iránt akár mélyebb érzéseket is táplálhatna, de nem teheti meg, mert azzal tönkretenné őket. A "szerelmi háromszög", ha lehet így mondani, szintén nem egy légből kapott valami. Mind a Seth-hez, mind a Roman-hez fűződő kapcsolata ki van dolgozva. Nem arról van szó, hogy csak úgy, első látásra szerelembe esne. Csak azután kezd mindkettejükhöz komolyabban vonzódni, miután megismeri őket. Külön jó pont a számomra, hogy kifejezetten randizik velük, még akkor is, ha ez nem minden esetben van konkrétan kimondva. Ezt pedig azért tartom lényegesnek, mert a legtöbb könyvben ez már kvázi nem divat. A szereplők csak úgy random egymásba zúgnak, majd jön a happy end, és kész. Itt legalább pontosan érezni, hogy milyen események hozzák közelebb egymáshoz a karaktereket, és ezt imádtam. Ráadásul, az sem elhanyagolható szempont, hogy Georgina mást szeret az egyikben, mint a másikban, tehát a két szál nem egymás tükörképére teremtetett. Azt kell mondanom, hogy többi mellékszereplő is remekül ki lett találva: Jerome és Carter kettőse pedig külön megérdemelne egy misét. 

A nyomozós szállal sincsen gond, bár semmi igazán meglepő nincs benne, mégis, az írónő úgy csavarta a szálakat, hogy míg olvastam, én végig ide-oda ingáztam a két fő gyanúsítottam között, és nem sokkal azelőtt raktam össze a képet, hogy az a könyvben is megjelent volna.  

Ha valaki híve Laurell K. Hamilton könyveinek, vagy egyéb, természetfeletti romantikus könyveknek,ennek is nyugodtan adhat egy esélyt. Szerintem Georgina őt is leveszi majd a lábáról.

Kedvenc karakter(ek): Georgina, Seth, Roman, Carter

Gyűlölt karakter(ek): Helena

Pont: 10/10

Alapok: 

Nyelv: magyar
Fordította: Török Krisztina

Kiadta: Agave Kiadó

Év: 2012

Oldalszám: 352

Sorozat: Georgina Kincaid (#1)