Tartalom: Az érettségi előtt álló Kléber és bátyja, Barnabé, akit mindenki csak Sutyinak hív, egy párizsi albérletbe költözik, ahol már négy másik fiatal is lakik. Míg Kléber a gimiben gályázik, és azon agyal, hogy tudna becsajozni, Sutyi Playmobil figurákkal játszik, meg Pupák úrral, a plüssnyulával, aki vigasza és elszakíthatatlan társa jóban-rosszban. Sutyi huszonkét éves, de értelmi fogyatékosként örökké kisgyerek marad. Kléber sosem tudja úgy magára hagyni, hogy ne csinálna valami galibát. Az elmegyógyintézetbe semmiképpen nem akarja visszadugni, de vajon elbírja-e a szülői felelősség rá nehezedő terhét? Marad-e ideje és energiája a saját életére? Az együtt lakó fiatalok mindennapjai és ezzel együtt gondolkodásmódja apránként gyökeresen megváltozik Sutyi hatására. A bonyolult és álságos „nagyok" problémáira ez az egyszerű, hazugságra képtelen gyermek hoz mindannyiszor megoldást. Hol komikus, hol könnyes fordulatokban bővelkedő regény a másságról, az elfogadásról és a feltétlen szeretetről. (Könyvmolyképző)
Vélemény: Már az előző francia könyvből készült kritikámban - Hogy told el jól a nyarad -, hogy ennek nemzetnek az irodalma sohasem érdekelt igazán, és nem is kötött le. Valójában ezt a könyvet olvastam korábban, és elég szokatlan volt a számomra. Elképesztően zavarosnak tetszett, és sokszor úgy éreztem, mintha egy másik világba kerültem volna. Látszik, hogy az utóbbi időben már főleg csak amerikai ifjúsági irodalmat olvasok. Más a humor, de bizonyos értelemben a karakterek is. Kléber és Sutyi karaktere elképesztően naturális. Erre nem tudok nektek jobb jelzőt mondani, de én régen éreztem úgy, hogy ennyire valósághű karakterekkel találkoztam volna.
Ebből a szempontból talán Sutyi a legérdekesebb, mivel egy huszonkét éves fiatalemberről beszélünk, csakhogy teljesen sötét. Gyakorlatilag megrekedt egy legfeljebb tíz éves gyermek szintjén, ami persze azt is eredményezte, hogy az öccsének azonban tizenhét éves korára teljesen fel kellett nőnie, hogy gondoskodni tudjon a másik fiúról. Nagyon éles a kontraszt kettejük között, de szerintem éppen ez teszi őket egyedivé, és érdekessé, individumként és testvérpárként egyaránt. Ugyanakkor érdemes megemlíteni Pupák urat, a plüssnyulat - akiről nekem sajnos az édesapám egyik kollégája jut mindig eszembe, akit szintén Pupáknak becéznek a munkahelyükön -, akinek a maga módján elég komoly szerepe van. Számomra a gyermekkort szimbolizálta, bár egy ennyire zavart, és szerintem értelmileg fogyatékos karakter esetében, mint amilyen Sutyi, kérdéses, hogy lehetséges-e valamilyen fokú felnőtté válás, hiszen a regény folyamán azzal szembesülünk, hogy szinte képtelen gondoskodni magáról. Ha nincs mellette Kléber, olyan, mintha csak vegetálna.
Az életük felvet bizonyos kérdéseket, amikre nem feltétlen kapunk választ - például arra, hogy hol vannak a szülők -, de valahogy ez nem zavaró, hiszen úgyis a srácokra,és a lakótársaikra figyelünk inkább, ők azok, akik valóban képesek érdeklődést kiváltani belőlünk. Rengeteg interakció van a történetben, tele van párbeszédekkel. Míg a korábban említett Hogy told el...-ben jórészt Maxime belső monológjain van a hangsúly, és csak ritkán érintkezik a környezetével, ezért itt ez rendkívül feltűnő volt, ám egy cseppet sem zavaró. Nekem nagyon tetszett ez a fajta megoldás, sokszor inkább a beszélgetésekből bontakozott ki a fejemben a cselekmény, mintsem magukból az esetleges leírásokból.
Furcsa módon, amikor elkezdtem ezt a könyvet, az első szó, ami eszembe jutott róla, az a trash volt. Ezt sokszor negatív értelemben használjuk, például az igazán rossz filmeket szokták ezzel a jelzővel illetni. Nekem azonban ez most valamilyen szempontból pozitív jelentéstartalommal jelenik meg a fejemben, amikor erre a regényre gondolok. Hiszen, szerintem nem egy rossz történetről beszélünk, mindössze annyira elborult, morbid humorral rendelkezik, hogy egyszerűen nem tudtam rá ennél jobban illő jelzőt találni. Aki szereti az ilyen jellegű vicceket és stílust, garantáltan imádni fogja ezt a könyvet, függetlenül attól, hogy az írónő érezhetően nem markol nagyot ezzel a történettel.
Az biztos, hogy kell hozzá egy bizonyos alaphangulat, hogy az olvasó élvezni tudja ezt a könyvet, de nem lehetetlen. Kezdetben szokatlan, furcsa, talán még zavaró is, de idővel igenis képes hatni bárkire, aki a kezébe veszi. Én személy szerint nem bántam meg.
Ebből a szempontból talán Sutyi a legérdekesebb, mivel egy huszonkét éves fiatalemberről beszélünk, csakhogy teljesen sötét. Gyakorlatilag megrekedt egy legfeljebb tíz éves gyermek szintjén, ami persze azt is eredményezte, hogy az öccsének azonban tizenhét éves korára teljesen fel kellett nőnie, hogy gondoskodni tudjon a másik fiúról. Nagyon éles a kontraszt kettejük között, de szerintem éppen ez teszi őket egyedivé, és érdekessé, individumként és testvérpárként egyaránt. Ugyanakkor érdemes megemlíteni Pupák urat, a plüssnyulat - akiről nekem sajnos az édesapám egyik kollégája jut mindig eszembe, akit szintén Pupáknak becéznek a munkahelyükön -, akinek a maga módján elég komoly szerepe van. Számomra a gyermekkort szimbolizálta, bár egy ennyire zavart, és szerintem értelmileg fogyatékos karakter esetében, mint amilyen Sutyi, kérdéses, hogy lehetséges-e valamilyen fokú felnőtté válás, hiszen a regény folyamán azzal szembesülünk, hogy szinte képtelen gondoskodni magáról. Ha nincs mellette Kléber, olyan, mintha csak vegetálna.
Az életük felvet bizonyos kérdéseket, amikre nem feltétlen kapunk választ - például arra, hogy hol vannak a szülők -, de valahogy ez nem zavaró, hiszen úgyis a srácokra,és a lakótársaikra figyelünk inkább, ők azok, akik valóban képesek érdeklődést kiváltani belőlünk. Rengeteg interakció van a történetben, tele van párbeszédekkel. Míg a korábban említett Hogy told el...-ben jórészt Maxime belső monológjain van a hangsúly, és csak ritkán érintkezik a környezetével, ezért itt ez rendkívül feltűnő volt, ám egy cseppet sem zavaró. Nekem nagyon tetszett ez a fajta megoldás, sokszor inkább a beszélgetésekből bontakozott ki a fejemben a cselekmény, mintsem magukból az esetleges leírásokból.
Furcsa módon, amikor elkezdtem ezt a könyvet, az első szó, ami eszembe jutott róla, az a trash volt. Ezt sokszor negatív értelemben használjuk, például az igazán rossz filmeket szokták ezzel a jelzővel illetni. Nekem azonban ez most valamilyen szempontból pozitív jelentéstartalommal jelenik meg a fejemben, amikor erre a regényre gondolok. Hiszen, szerintem nem egy rossz történetről beszélünk, mindössze annyira elborult, morbid humorral rendelkezik, hogy egyszerűen nem tudtam rá ennél jobban illő jelzőt találni. Aki szereti az ilyen jellegű vicceket és stílust, garantáltan imádni fogja ezt a könyvet, függetlenül attól, hogy az írónő érezhetően nem markol nagyot ezzel a történettel.
Az biztos, hogy kell hozzá egy bizonyos alaphangulat, hogy az olvasó élvezni tudja ezt a könyvet, de nem lehetetlen. Kezdetben szokatlan, furcsa, talán még zavaró is, de idővel igenis képes hatni bárkire, aki a kezébe veszi. Én személy szerint nem bántam meg.
Kedvenc karakter(ek): Kléber
Gyűlölt karakter(ek): -
Pont: 10/8
Alapok:
Nyelv: magyar
Fordította: Farkas Ildikó
Kiadta: Könyvmolyképző Kiadó
Év: 2014
Oldalszám: 216
Sorozat: -
Résztvevő blogok listája:
08.14. - CBooks
08.16. - Deszy Könyvajánlója
08.18. - Media Addict
Nyereményjáték:
Mondtuk már, hogy imádjuk a francia könyveket? :) Ha nem, akkor ez most biztos tudatosul, ugyanis a játékban a kedvenc francia könyvünkről ejtettünk pár szót. A feladatotok, hogy kitaláljátok, mely könyvről van szó, és beírjátok a Rafflecopter doboz megfelelő sorába.
A helyes megfejtők között egy könyvet sorsolunk ki. A győzteseket e-mailben értesítjük, és kérjük, hogy 72 órán belül válaszoljatok, különben újra kell sorsolnunk. A kiadó sajnos csak Magyarország területén belül tud postázni.
Az én kedvenc francia könyvemet a kötelező irodalmak listáján fogjátok a legkönnyebben megtalálni. A felvilágosodás egyik legnagyobb alakjának tartott Voltaire-től származik a mű, és a főszereplője egy igen naiv fiú, akit a nevelője, Pangloss igyekszik bevezetni az élet rejtelmeibe. Nem mai darab, ez igaz, de nekem nagyon tetszett.
